|
|
 |
|
 |
Nem kell szégyenkezni (1. rész)
|
1990. július 25. szerda (MTI) - Sok bírálat és eltérő előjelű
észrevétel éri a sportújságírókat és sportriportereket, többször is
egymással ellentétes vélemény kap hangot a média munkatársainak
tevékenysége során. Ezek a nézetütközések a júliusi labdarúgó
világbajnokság idején érthető módon felerősödtek.
A magyar sportújságírás nyelvezetéről, annak színvonaláról
beszélgetett Kemény Gábor nyelvésszel, a szakterület jó ismerőjével
Faragó Judit, az MTI munkatársa.
- Azzal kezdeném, hogy a sportnyelvezet, mint bármi más, nem
szakítható ki a társadalom adott helyzetéből, pillanatnyi
hangulatából. Ha mégis értékelnem kell a magyar sportújságírás és
-közvetítés színvonalát, azt kell, hogy mondjam, a szakembereknek
nincs miért szégyenkezniük, hiszen munkájuk nívója semmivel sem
,,lóg ki,, más területek közül. Az már más kérdés, hogy az újságírás
általános színvonalát milyennek ítéljük meg.
Mégis, miért éri annyival több kritika a sporttal foglalkozó
tudósítókat?
- A sportújságírók helye a hierarchiában megközelítően olyan,
mint a nyelvművelőké a nyelvészek között, azaz nagyobb a
népszerűségük, a közkedveltségük, ami együtt jár azzal, hogy jobban
szem előtt vannak. Így a hibák is jobban kiütköznek, amit ráadásul
tetéz a sokszor sürgető időhiány, a sietség és a sok élő közvetítés.
Említene egy-két tipikus példát a hibázásra?
- Nagyon gyakori - főleg a közvetítéseknél, és nem az írott
sajtóban - az igekötők elhagyása, ami sokszor a mondat értelmét is
megváltoztatja. Azután még mindig felfedezhető a terjengősség, ami a
hivatali, mozgalmi nyelvezetnek máig érezhető hatása. Bizonyos
divatszavak, felsőfokú jelzők túl gyakori használatával elcsépelik
az adott kifejezés értékét. Külföldi közvetítések alkalmával
többször is helytelenül ejtik az idegen neveket. Pedig figyelembe
kell venni nemcsak az adott nyelvterület kiejtési szabályait, de azt
is, hogy maga az egyén hogyan ejti ki a nevét. (folyt.köv.)
1990. július 25., szerda 13:41
|
Vissza »
Folytatásokkal »
|
|
|
|
|
|