|
|
|
|
Nem kell szégyenkezni (1. rész)
|
1990. július 25. szerda (MTI) - Sok bírálat és eltérő előjelű észrevétel éri a sportújságírókat és sportriportereket, többször is egymással ellentétes vélemény kap hangot a média munkatársainak tevékenysége során. Ezek a nézetütközések a júliusi labdarúgó világbajnokság idején érthető módon felerősödtek.
A magyar sportújságírás nyelvezetéről, annak színvonaláról beszélgetett Kemény Gábor nyelvésszel, a szakterület jó ismerőjével Faragó Judit, az MTI munkatársa.
- Azzal kezdeném, hogy a sportnyelvezet, mint bármi más, nem szakítható ki a társadalom adott helyzetéből, pillanatnyi hangulatából. Ha mégis értékelnem kell a magyar sportújságírás és -közvetítés színvonalát, azt kell, hogy mondjam, a szakembereknek nincs miért szégyenkezniük, hiszen munkájuk nívója semmivel sem ,,lóg ki,, más területek közül. Az már más kérdés, hogy az újságírás általános színvonalát milyennek ítéljük meg.
Mégis, miért éri annyival több kritika a sporttal foglalkozó tudósítókat?
- A sportújságírók helye a hierarchiában megközelítően olyan, mint a nyelvművelőké a nyelvészek között, azaz nagyobb a népszerűségük, a közkedveltségük, ami együtt jár azzal, hogy jobban szem előtt vannak. Így a hibák is jobban kiütköznek, amit ráadásul tetéz a sokszor sürgető időhiány, a sietség és a sok élő közvetítés.
Említene egy-két tipikus példát a hibázásra?
- Nagyon gyakori - főleg a közvetítéseknél, és nem az írott sajtóban - az igekötők elhagyása, ami sokszor a mondat értelmét is megváltoztatja. Azután még mindig felfedezhető a terjengősség, ami a hivatali, mozgalmi nyelvezetnek máig érezhető hatása. Bizonyos divatszavak, felsőfokú jelzők túl gyakori használatával elcsépelik az adott kifejezés értékét. Külföldi közvetítések alkalmával többször is helytelenül ejtik az idegen neveket. Pedig figyelembe kell venni nemcsak az adott nyelvterület kiejtési szabályait, de azt is, hogy maga az egyén hogyan ejti ki a nevét. (folyt.köv.)
1990. július 25., szerda 13:41
|
Vissza »
|
|
Nem kell szégyenkezni (2. rész)
|
Mi az álláspontja az idegennyelvű szakszavak elterjedésével kapcsolatban?
- Egyértelműen ellenzem Jónak tartanám, ha visszajönnének azok az idők, amikor a Nemzeti Sport szómagyarító pályázatot írt ki az idegen sportzsargonok magyar kifejezéseinek kitalálására. Az a véleményem, hogy a nem magyar eredetű sportszavak használata csak akkor indokolt, ha helyettesítésükre nincs más mód. Szellemi lustaságnak tartom például, hogy az ázsiai küzdősportok elterjesztésekor a szakemberek egyáltalán nem törekedtek megtalálni a sportágak magyar megfelelőit, így fordulhatott elő, hogy még ma is élnek azok a - többségében nem is ázsiai, hanem angol - kifejezések, mint a kick-box, a semi contact, vagy a tekvando, kiokusinkaj. Ennél is jobban ellene vagyok annak, amikor azzal akarják az újságírók anyagaikat színesíteni, hogy a szóismétlések elkerülésére a magyar kifejezéseket visszaidegenítik. Így lesz például az ellentámadásból kontra, az edzőből tréner, a kizárásból diszkvalifikálás, az öttusából modern pentatlon. Iskolapélda a visszaidegenítésre, hogy a cselgáncs szövetség újra a judó kifejezést használja a nevében, míg a régebben művészi tornának hívott sportágat ma a kimondhatatlan hosszúságú, viszont ,,nemzetközien hangzó,, ritmikus sportgimnasztikának nevezzük.
Tudna-e irányelvet adni a sportújságírói munka során oly gyakran előforduló idegen személy- és földrajzi nevek használatára?
- A nem latin betűs nevekre vonatkozóan a magyar helyesírási szabályzat kimondja, hogy azokat fonetikusan át kell írni a magyar változatra. Más kérdés, hogy ez főleg az ázsiai neveknél kisebbfajta ,,kalamajkát,, okoz. Ha viszont meghagyjuk a neveket az eredeti változatában, az a nemzetközi használatra alkalmasabb lesz ugyan, viszont azonosítási nehézségeket jelenthet a múltbeli eredmények visszakeresésénél. Arról nem is szólva, hogy az olvasóknak töredéke ismerné csak fel, kit, vagy mit rejt az adott elnevezés.+++
1990. július 25., szerda 13:45
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|