|
|
 |
|
 |
Magyar gyorssegély Romániának
|
-----------------------------
München, 1990. január 11. (SZER, Hölgyválasz) - Sokak
pesszimizmusát megcáfolva, szinte elsöprő bizonyítékát adta az
ország lakossága a még benne rejlő érzelmi, emberi energiáknak az
elmúlt hetekben, amikor a Romániában zajló eseményeket eleinte
elakadt lélegzetű döbbenettel, majd a felszabadult reménykedés, öröm
szinte eufórikus hangulatában figyelte kisiskolástól aggastyánig
mindenki.
A keleti határainkon túlra, Erdélybe irányuló segítésnek sok
éves előzményei vannak - hiszen főleg azok, akiknek ott rokonaik,
barátaik vannak -, amikor lehetett mentünk és vittünk. De olyanok is
tették ezt, akik valami múltunkban rejlő vágytól indítatva
látogattak el Nagyváradra, Kolozsvárra, főleg a nagyobb városokba.
Ezt a hatékonyságában nem túl jelentős, de emberi tartalma miatt
mégis oly fontos, hátizsákos átcsempésző-turizmust nagyságrendekkel
emelte a tavaly júniusi, úgynevezett "Erdély-tüntetés", amely 150
ezer embert mozgatott meg, s mely kizárólag az erdélyi magyarság
iránti érzelmektől indíttatott.
A decemberi események - melyekhez Tőkés László keménysége, a
presbitérium és a hívők bátorsága volt a gyújtószikra - napok alatt
harapóztak el egész Romániában. A magyarországi döbbent
hitetlenkedés után, első reakció az együttérzés és a segítőszándék
elemi erejű kitörése volt. Én az ötvenhatos forradalom napjaiban
láttam ingyen élelemmel, adományokkal megrakott teherautókat, és
most 33 év után ez a kép rémlett fel előttem, amikor sorra jártam az
órák alatt felállított adomány-gyűjtőhelyeket.
Senki nem gondolt az úgynevezett magyar-román ellentétekre, csak
arra, hogy odaát a szükség az úr. A harcolókra és az éhezőkre
gondoltak azok is, akik elkezdték és megszervezték az
adománygyűjtést, azok is, akik adtak, és azok is, akik a veszélyt,
az esetleges halált válalva volán mögé ülve elindultak, hogy
segíthessenek. (folyt.)
1990. január 11., csütörtök
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Magyar gyorssegély Romániának - 1. folyt.
|
Így indult el Tóth István is, akinek emlékét nemcsak két árvája
őrzi, és azok is, akiknek kocsijában a stopposoknak álcázott secusok
bombája robbant. De áldozatot hoztak azok, akik éjjel-nappal
dolgoztak a gyűjtőhelyeken, és az a nyugdíjas néni is, aki az
ünnepekre félrerakott utolsó fillérjein vett egy kiló cukrot,
eltotyogott vele a Ó utcába és megvárta, hogy felrakják ajándékát a
teherautóra, és megvárta, amíg az elindul - nem bizalmatlanságból,
hanem mert lehetőségeihez mérten teljességében akarta érezni az
adakozás, a szeretet örömét.
És mennyivel gazdagabb lett az a kisgyerek, aki nagy szatyrot
cipelő szüleivel együtt jött, kezében a szenteste karácsonyfájáról
begyűjtött maréknyi szaloncukorral, és csak állt, szó nélkül nyújtva
azt a rakodó önkénteseknek, akik először nem tudtak mit kezdeni
vele, majd látva a gyerek várakozását kis dobozva téve tették a
többi csomag közé. Ez a gyerek talán nem is értette miről van szó,
de megtanulta az adás örömét.
Ilyen példát nagyon sokat lehetne felhozni. Egy kis faluban
láttam, amikor az utcán megállt a helyi szervezetek autója, szinte
minden házból tettek rá valamit. Ki egy kötény krumplit, ki ötven
forintot, s amikor az egyik tyúkját nem vették el - mert élő állat -
beszaladt és kihozott 10 tojást. És voltak olyanok is, akik
tehetségükhöz mérten ezreket adtak. Senki nem azt méricskélte,
ajándéka kihez jut el - magyarhoz, románhoz, vagy szászhoz -, a
lényeg az volt, hogy odajusson, ahol szükség van rá.
Az elmúlt évben Európa előtt kétszer vizsgázott emberségből az
ország. Először, amikor minden tiltakozás - és akkor még kiátkozás
ellenére - megnyitottuk a keletnémet menekülők előtt a határt, az
utat a szabadsághoz, és ez a tény sokkban hozzájárult az NDK
rendszerének megdőléséhez. Másodszor pedig most decemberben - és még
jelenleg is -, de igazán szükség akkor volt rá és azonnal, hiszen
kétszer ad, ki gyorsan ad. És a szegény mindig többet ad, mint a
gazdag, hiszen nem a fölöslegéből, hanem saját szükségletéből adja
azt. (folyt.)
1990. január 11., csütörtök
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Magyar gyorssegély Romániának - 2. folyt.
|
Ne mondja nekem senki ezután, hogy ez a nép fásult, közömbös.
Lehet, sőt biztos, hogy fáradt. Talán sok mindenben nem tud úgy
hinni, mint az előzmény nélküli mások, de amíg a segítőszándék, az
akarat így együtt tud mozdítani egy országot, addig az a nép
mindenre képes. A parázs él, csak fel kell szítani a lángot. +++
1990. január 11., csütörtök
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|