|
 |
 |
 |

A népfront javaslatairól
|

München, 1989. január 2. (SZER, Világhíradó) - Sokszor hallottuk már szidni a kormányt, a pártot, de azt a szervet, amely - ha formálisan is - de a képviselőjelölteket állítja: a Hazafias Népfront - nos, a népfrontot valahogy nem szokás szidni. Vele rosszabb történik. Neve hallatára az ember csak legyint. Gadó György budapesti kommentárjából az is kiderül: miért? - Aligha állítható, hogy az országos sajtóban valami viharos hullámokat vetett volna az a teljes újságoldalt betöltő dokumentum, amelyet a Hazafias Népfront Országos Tanácsa tett közzé javaslat gyanánt a népfront megújulására és feladataira. Abból azonban, hogy ennek három hét alatt sem kelt számottevő visszhangja, tévedés lenne arra következtetni, hogy a javaslat kibocsátói belátják: a társadalom nemigen tart igényt a népfrontra. Végtére is: már évtizedek óta létezik ez a szervezet, jóllehet sokkal inkább köszönhette létét a kommunista párt részéről érvényesülő nyomásnak, és az állami költségvetésből folyósított pénzeknek, mint a valódi társadalmi támogatásnak. Úgy látszik - és épp a szóban forgó dokumentumból látszik úgy -, hogy a népfront, ez a lejáratott, és csak az egypárti diktatúra eszközéül, kulisszájául szolgáló állítólagos mozgalom, a továbbiakban sem akar számot vetni a társadalom valós igényeivel. Megújulásról és pluralizmusról beszél ugyan, de a kerüli a pártállam, a szocializmus nevében gyakorolt önkény nyílt, kemény és mélyreható bírálatát. Saját múltjával sem néz szembe. Nem állapítja meg mik voltak gyöngéi. Ezzel szemben - és mindezek helyett - olyan szerepre kínálkozik fel, amelyet a belpolitikai fejlődés már fölöslegessé tesz. A népfront - az Országos Tanács javaslata értelmében - az úgynevezett szocialista pluralizmus letéteményese és kerete kíván lenni: közjogi funkcióval is felruházott szervezet, amely a maga keretei közt valósítja meg az állítólag független társadalmi szervezetek és a kommunista párt együttműködését. Nehezen tudom feltételezni a dokumentum megszövegezői részéről a jóhiszeműséget, amikor olyan megállapításaikat olvasom, amelyek még az Országos Tanács 1988. szeptember 11-i ülésén elhangzott bírálatokat sem veszik figyelembe. Egyszerűen nem igaz a dokumentum két bevezető tétele, mely szerint a népfrontmozgalom tekintélye nőtt, és a népfront a magyar társadalom mással nehezen pótolható intézményévé vált. Huszár István, a népfront főtitkára már az említett szeptemberi ülésen kijelentette, hogy a párt a népfrontmozgalomban meghatározó szerepet tölt be. Ezt a december 15-ikén közzétett dokumentum nem tette kétségessé, legfeljebb kissé elködösíti. Leszögezi például, hogy a népfront "vállalja a versenyhelyzetet a szocializmus építésének új típusú plurális szerveződésében". Csak azt nem árulja el, hogy kik között alakulna ki ez a versenyhelyzet. A párt és a népfront között? Az nem lehet, hiszen a párt maga is része a népfrontnak. A független társadalmi szervezetek és a népfront közt? Az sem lehet, hiszen azok a szervezetek a dokumentum szerint nem a népfront vetélytársaiként, hanem a népfrontmozgalom medrében működnének. Milyen viszonyt képzelnek hát el a javaslat szerzői a népfront és a független társadalmi szervezetek között? Egy helyütt azt írják, hogy e szervezetek önkéntes együttműködését kívánják a népfront fórumai. Másutt úgy fogalmaznak, hogy az új szerveződések eldönthetik "milyen fokon és milyen témákban kívánnak részesei lenni a népfrontnak, mint a szocialista pluralizmus intézményének". És ha egyáltalán nem kívánnak részesei lenni? A dokumentum erről a lehetőségről éppúgy hallgat, mint a társadalmi szervezetek függetlenségéről. Azt pedig még említeni is óvakodik, hogy új, önálló politikai pártok is megjelenhetnek a magyar belpolitikában. Ehelyett a következőket olvashatjuk benne: "A párt nem egyedül képviseli a szocializmus és a demokrácia erőit - (ki hitte volna? Óriási!) -, hanem a hozzá kötődött pártonkívüli milliókkal együtt, akik szövetségesei. A népfront elkötelezett abban, hogy hatékonnyá tegye a párttagok és pártonkívüliek együttműködését." Itt állnak tehát a küszöbön a független új demokratikus erők, a megszületőben lévő, vagy már létre is jött pártok, de a népfront Országos Tanácsa - híven vazallusi hagyományaihoz - még mindig csak két kategóriát ismer: a kommunista pártot és az úgynevezett pártonkívüli milliókat, akik természetesen a "kompárt" szövetségesei. A dokumentum szerint így alakulhat ki a társadalmi háttér ahhoz, hogy "napjaink koalíciós elemei megjelenhessenek a kormányzásban". Mit jelentsen hát az a mondata, hogy elengedhetetlennek tartja a mozgalom új alapokra helyezését? A dokumentum szerzői igényt tartanak arra, hogy a népfront közjogi funkciókat^kapjon, például a választások és a népszavazások lebonyolításában. És e funkciókat az új alkotmány határozza meg. Ugyanakkor hangoztatják, hogy a népfront társadalmi szövetség kíván lenni a szocializmus demokratikus módszerekkel való felépítésére. Azokról a demokratikus politikai erőkről tehát továbbra sem kívánnak tudomást venni, akik nem hajlandók magukat elkötelezni valami homályosan definiált szocializmus mellett. Ám ez az elfogultság nem tartja vissza a javaslat megfogalmazóit attól, hogy pártatlanságot kívánó politikai közjogi feladatokat igényeljenek - korántsem pártatlan, hanem a kommunista párthoz kötődő, a szocializmus elutasítóit kirekesztő népfrontjuk részére. Az a határozott véleményem, hogy a társadalom most szerveződő, független demokratikus erőinek, kibontakozó új pártjainak semmi szükségük a népfrontra, sem más állandó keretszerű szervezetre ahhoz, hogy párbeszédet alakítsanak ki a kommunista párttal. A kommunisták a maguk társutasait olyan karámba terelhetik, amilyenbe akarják - és amilyenbe azok hajlandók betérni - a független erőkkel azonban közvetlenül kell tárgyalnia. A társadalmon belüli különféle politikai érdekek közötti kompromisszum és tartós kiegyezés lehetősége nem csökken, sőt növekszik azzal, hogy a benne résztvevő erők szabadon, közvetlenül, és a maguk színeiben léphetnek a színpadra. Nem ez fokozza a konfrontáció és a társadalmi robbanás veszélyét, hanem épp az a kényszer, amely minden csoportot a népfront aklába akar terelni - annak a kommunista pártnak a főpásztori irányítása alá, melynek a vezetésre való illetékességét a társadalom már nem, vagy csak szigorú feltételek mellett fogadja el. Nem tudom micsoda kétes konyhán kotyvasztott kenet légyen az a bizonyos szocialista pluralizmus - de abban bizonyos vagyok, hogy Magyarországnak tényleg egy demokráciára van szüksége. Ehhez pedig önálló arculatú, független politikai szervezetek kellenek. Többpártrendszerre - és ennek alapján működő hiteles parlamentre van szükség - nem népfrontra! A Hazafias Népfront nemhogy a pluralizmus letéteményeseként és közjogi intézményként, de valóságos politikai mozgalom gyanánt sem létezhet egy hatékony parlamentáris demokráciában. És ez a párszáz millió forint, amit költségvetési támogatásának megvonásával az ország megtakaríthat, még kisebb is, mint a politikai nyereség: ami a népfront-apparátus felszámolásából, a népfrontba tömörülés kényszerének feloldásával, a tényleges politikai érdekek világos megjelenése révén adódik majd. +++
1989. január 2., hétfő
|

Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
 |
|
|