|
|
|
|
Magyarország 1988 - 1. folyt.
|
Vadász János: - A kérdés: mit hozott 1988 a magyar társadalomnak - elválaszthatatlan egy másik kérdéstől: mit hozott a diktatúrának, a hatalmi csoportnak, amely a társadalmat 40 esztendeig alávetettségben tartotta. A diktatúrában élő társadalom ugyanis állandóan figyeli ezt a hatalmi csoportot. Milyen helyzetben van? Hogy érzi magát? Mennyi az önbizalma? És a megfigyelés eredményét figyelembe veszi, valahányszor a maga pillanatnyi helyzetéről és kilátásairól számot vet. Ha a társadalom úgy látja, hogy erős a diktatúra helyzete, kitűnő a közérzete, töretlen az önbizalma - mindezt negatívumnak tekinti, amikor saját állapotát mérlegeli. De ez a szabály fordítva is érvényes, és a mögöttünk álló esztendő volt az az időszak, amikor a diktatúra meggyengülése, közérzetének romlása, önbizalmának szétfoszlása szinte hónapról hónapra lemérhető és gyorsuló ütemben ment végbe. Egy embercsoport, amely a társadalomra ráerőszakolt diktatúráját - úgymond - vezető szerepét évtizedekig azzal indokolta, hogy tudományos értékű és igényű programot valósít meg, amelyet ellenezni annyit jelent, mint a nehézkedés törvényével vitába szállni - vezető szerepe érvényesítésével olyan méretű és mélységű válságot idézett elő, amit már nem lehet szépíteni, magyarázni, még kevésbé igazolni - ami végleg bebizonyította, hogy ez a csoport teljesen alkalmatlan bármilyen vezető szerepre. Persze a józanul gondolkodó társadalom számára ez korábban is egyértelmű volt, hiszen a bizonyítékokat négy évtizeden át volt módjában tapasztalni. Sőt: talán kapizsgálták a hatalmi csoport egyes tagjai is - részben, időnként, és főleg a nyilvánosság kizárásával - de 1988 volt a tanúja annak a tüneménynek, hogy a hatalmi csoport egésze vesztette el az önbizalmát. Ekkor romlott meg drasztikusan a közérzete. És ezért indokolt idén első ízben múlt időben mondani, hogy ez a csoport a társadalmat negyven évig alávetettségben tartotta. 1988 volt az az év, amikor négy évtized felgyülemlett kudarcai, tévedései, bűnei végleg aláásták a hatalmi csoport önbizalmát. Amikor - micsoda torz iróniái - a mennyiség végre kezdett átcsapni minőségbe. Ez a csoport, amely négy évtizedig verte a mellét azzal, hogy "mi mindent jól csinálunk", most verdesi a mellét azzal, hogy mi mindent rosszul csináltunk, és szánalmas módon ezzel próbál magának hitelt szerezni. A társadalom idén tapasztalt szuverén fellépése, öntevékenysége - a logikus válasz. Szerintem ez a legfontosabb fejleménye 1988-nak. Kemény István: - Hozott rosszat is, jót is. Hozta a két új adót, hozta a kétszámjegyű inflációt, amiről azt mondják, hogy 17 százalék, de gondolom, hogy 201 Hozta, hogy az öregek kétharmada létminimum alatt él. A többgyermekes családok nagyobb része is. Hozta, hogy meggyorsították a nagymarosi erőmű építését - még a kormány is hozzájárult. Hozta az erdélyi helyzet rosszabbodását. De hozott mást is: március 15-ikén volt az első nagy tüntetés, a nemzeti függetlenség és a többpártrendszer jegyében. Követték más tüntetések. Az erdélyi, a nagymarosi, a szolgálatmegtagadóké. A júniusi Nagy Imre-tüntetés, amelyet a rendőrség brutalitása zavart meg, de végeredményben mégis győzelemmel zárult. Felébredt az ország. Megmozdult. Működik a Demokrata Fórum, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Mozgalom. Nagy dolog ez a mozgás. Három évtized tespedése után magához tért az ország. Anyagiakban minden egyes nap rosszabb az előzőnél. De lelkiekben megkezdődött valami - és meg vagyok győződve róla, hogy folytatódni fog. Krassó György: - Egy csaknem tíz évvel ezelőtti magyar vicc szerint: két kutya találkozik a lengyel-keletnémet határon. - Te miért akarsz disszidálni - kérdezi a német kutya lengyel társát. - Szeretnék húst enni. Hát te? - Én meg szeretnék ugatni - válaszolja a keletnémet kutya. A magyar helyzet annak idején inkább a keletnémetéhez hasonlított. Azóta azonban viszonyaink gyors ütemben közeledtek a lengyel állapotokhoz, és 1988 betetőzte a folyamatot. Ugatni lehet - de hús nincs. Pontosabban van, de a dolgozó béréből nem sokra futja. A szép álmoknak vége. A hatalom több évtizedes öntömjénezés után kénytelen volt beismerni a gazdasági csődöt, de ennek terheit a dolgozókra hárítja. Az ország külföldi adóssága 20 milliárd dollár, és újabb hiteleket egyre nehezebben kap. Az év folyamán többször emelték a fogyasztási cikkek árát, példátlan, több száz százalékos arányban. Munkások tízezrei kerültek az utcára, növelve a korábban letagadott munkanélküliséget, a fizetéseket minden bruttósítási ígéret ellenére csökkentette az új személyi jövedelemadó. Az árakat pedig tovább emelte az általános forgalmi adó bevezetése. A gazdasági reformintézkedések következetlenek és hatástalanok maradtak. A deficites vállalatokat képviselő nagyipari lobbik idén is érvényesíteni tudták érdekeiket, és a magyar termékek világpiaci versenyképessége nem javult. Az újabb költségvetés-csökkentések után a lakásellátás, az egészségügy, a közoktatás helyzete még kilátástalanabb. Kapott mindezekért valamit cserébe a magyar munkás? Nem sokat. Akinek van pénze, az kisvállalatot alapíthat, részvényeket vehet, utazhat. A munkás legfeljebb tanulhat valamit, ha eddig nem tudta volna. Azt, hogy szocializmus ide vagy oda, Magyarországon is a pénz beszél, kutya ugat. Visszajutottunk tehát az ugatáshoz. A joghoz, és a tényleges lehetőséghez. A tételes jog maradt. Közösség megsértése, izgatás, vagy akár összeesküvés címén elvileg ma is be lehet csukni bárkit. A tényleges helyzet azonban látványosan megváltozott, és ha a nyugati sajtó évtizedekig az állítólagos magyar gazdasági csodáról cikkezett, most inkább a politikai csodát emlegeti. Több évtizedes bezártság után a szellem kiszabadult a palackból. Noha Grósz miniszterelnökként engedte is a szellem kiszabadulását, a hatalom megszerzése után visszagyömöszölni már nem tudta a palackba. Grósz magas posztokat és rendcsinálást ígért az őt segítőknek, és kádereit valóban magas funkcióba emelte - de rendet már nem tudott teremteni. Változásokat követel a társadalom minden rétege. Közel 200 független szervezet működik az országban. Engedély nélkül újjá alakultak régi pártok. Igazi szakszervezetek jöttek létre, sztrájkok robbantak ki, szabadabb lett a sajtó, rádió, televízió. A párt - céljai érvényesítéséhez - többször is a parlament mögé bújt. De csak azt érte el, hogy új, demokratikus választásokat követeljen az ország. Egyre több szó esik 1956-ról és a forradalom programjáról. A szabadságról és a függetlenségről. A politikai vezetés maga is megosztott. Nem tudja engedményeket tegyen-e, vagy erőszakot alkalmazzon? Hatalmas, jól felszerelt rohamrendőrséget épített ki, de bevetni nem meri. Valóban az a csoda, hogy megszólalunk, szervezetekbe tömörülünk, véleményt nyilvánítunk, és magunk akarunk dönteni sorsunkról? Nem inkább az a csoda, hogy mindezt a legtermészetesebb, legalapvetőbb jogot évtizedekig el lehetett venni tőlünk? (folyt.)
1989. január 2., hétfő
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|