|
|
 |
|
 |
- Lesz-e kötelező hitoktatás? - 2. folyt.
|
A keresztény kultúrával rendelkező ember - tradíciói folytán -
lehet katolikus - mondjuk - és közben vallástalan. A hívő közel áll
istenéhez, de egyáltalán nem biztos, hogy az egyházhoz is közel áll.
Majdnem azt mondtam - ha nem tartanák ezt, enyhén szólva
illetlenségnek: olyan emberek ők, az utóbbiak, akár a párton kívüli
bolsevikok.
Ha már itt tartunk, egyébként szót kell ejtenünk arról a
fantasztikus követeléscsomagról is, amelyet az egyházak
terjesztettek be, visszakövetelvén korábbi vagyonukat. Politikumról
van szó: bele kell tehát értenünk egy olyan számítást is, hogy az
ember minél többet követel, annál nagyobb a valószínősége, hogy kap
is valamit. Ám az igények így is, mégis elképesztőek. És ez is
megadja a súlyát az egész hittankérdésnek. Nem mindegy ugyanis, hogy
az egyház társadalmi szervezetként van-e jelen az iskolákban, vagy
olyan hatalmi erőként, amely mögött nem pusztán a szellemi
befolyásolás lehetősége áll, hanem vagyon, saját iskolák,
földbirtokok, épületek, magyarán: pénz és erő - ezáltal óriási
politikai súly.
A követelések közben hivatakozások történnek természetesen a
történelemre. Arra, hogy az egyház valaha bírta ezeket a javakat. Ez
így is igaz, és egyértelmű, hogy a sztálinizmus által szétroncsolt,
tönkretett egyházaknak jár a kártérítés, jár a működéshez szükséges
pénz, sőt föld is. Azonban ezügyben éppen a történelem ítél
valamiféle keresztény kurzus ellen. Egyrészt az, hogy a dolgok
változnak. Másrészt, hogy az a kurzus nem egyszerűen csak változott,
hanem megbukott - és bukását a háború csak siettette. A hivatkozási
alap tehát - a két háború közötti Magyarország - éppenhogy negatív
példa.
Itt állunk tehát, mást nem tehetünk. A liberális gondolatnak
tovább kell vívnia szabadságharcait egy olyan társadalomért,
amelyben mindenki szabad: szabad az egyház, szabad a hívő - és
szabad az is, aki másban hisz, vagy éppen nem hisz egyáltalán.
Szabadság az egyháznak és szabadság az egyháztól - ez lehetne az új
formula, amelyben majd élnünk kell.
Szénási Sándort hallották Budapestről. +++
1990. június 11., hétfő
|
Vissza »
Folytatásokkal »
|
|
|
|
|
|