|
|
|
|
Ki tárgyaljon Nagy Sándorral?
|
----------------------------
München, 1990. június 23. (SZER, A munka világa, Szilágyi Sándor) - Az ember lapozgatja az újságot, nem akar hinni a szemének. Először azt tudatják vele, hogy az MSZOSZ vezetői sérelmezik, miért nem hajlandó a miniszterelnök tárgyalni velük, miért csak a munkaügyi minisztert küldi maga helyett. Aztán meg arról értesül, hogy - idézem a Népszavából Sándor László alelnök szavait: "Az MSZOSZ nem esik kétségbe attól, hogy nem a miniszterelnök kíván tárgyalni a munkavállalók képviselőivel."
Valószínűleg az utóbbi kijelentés állja meg a helyét. Az egykori állampárti szakszervezetek utódai nem esnek ettől kétségbe. Viszont sokszor adták már tanújelét, hogy nagyon szeretnék, ha a kormányzat a legmagasabb szinten tárgyalna velük, úgy mint régen. Nagy Sándor egyenesen levélben kérte ezt Antall Józseftől, aki tudomásom szerint nem reagált a levélre, hanem a munkaügyi tárcának adta át az ügyet.
Nos tehát jó lenne-e, ha az MSZOSZ elnökével a legmagasabb kormánytisztviselő, a miniszterelnök tárgyalna. S ha jó lenne, kinek lenne jó? Költői a kérdés, tudom, hisz rávághatjuk a választ: Nagy Sándoréknak biztosan jó lenne. De jó lenne-e nekünk, munkavállalóknak?
Az én megítélésem szerint nem lenne jó. Nem lenne helyes, ha visszatérne a rákosista, kádárista, grószista gyakorlat, hogy a szakszervezetek valódi érdekképviseleti alku helyett, azokat elfödve mindenféle magas szinteknél kuncsorognának valami kedvezményért. Nem lenne jó, konzerválná a munkavállalói érdekérvényesítés jelenlegi legfőbb akadályát, azt ugyanis, hogy a kiüresedett állampárti szakszervezetek utódai elfoglalják azt a helyet, amelyet az alulról felépített, nem pedig felülről megreformált szakszervezeteknek és munkástanácsoknak kellene betölteni. Ezért kellene minden lehető módon rászorítani, alulról és felülről arra ösztökélni a régi szakszervezeteket, hogy azzal foglalkozzanak, ami a dolguk. (folyt.)
1990. június 23., szombat
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Ki tárgyaljon Nagy Sándorral - 1. folyt.
|
Csakhogy ehhez a régi szakszervezeteknek vissza kellene nyerniük a társadalom, a munkavállalók bizalmát, ami nem könnyű. Különösen nem az egykori SZOT-nak, amely kongresszusán ugyanazt a Nagy Sándort választotta vezetőül, aki jócskán lejáratta magát és a szakszervezeti mozgalmat.
Nagyon úgy fest a dolog, hogy az állampártot könnyebb volt lebontani, mint az állampárti szakszervezetet. Ez utóbbi makacsabbul ragaszkodik egykori kiváltságaihoz, és ebben az átmeneti korban, melyben élnünk, tetszetősebb érdekkel védheti hídfőállásait. Hivatkozhat arra, hogy a munkanélküliség, az infláció és a többi fenyegetés árnyékában óriási szükség van erőszakszervezetekre. Ebben szószólóiknak igazuk is van. Csak abban nincs, hogy ők lennének azok, akikre oly nagy szükség van itt.
Most a legnagyobb veszély éppen az, hogy a szakszervezeti mozgalom megtisztítása az állampárti maradványoktól nagyon elhúzódhat. Addig ugyanis nem lesz, nem lehet erős, valódi szakszervezeti mozgalom Magyarországon. Amire pedig e sorok írója szerint is nagy szükség volt. +++
1990. június 23., szombat
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|