|
|
|
|
Nyugati polgárok reagálása a parlamenti botrányokra
|
---------------------------------------------------
München, 1990. szeptember 12. (SZER, Magyar híradó) - Óriási visszhangot keltett az országban a tegnapi parlamenti jelenet. Mint ismeretes, Jeszenszky Géza külügyminiszter megerősítette a Magyar Nemzet hasábbjain - ott egyébként magánemberként - elmondott véleményét, miszerint a kormánykoalíció pártjai jóval hitelesebben képviselik a szabadelvű eszméket s a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint az ellenzék tagjai - mondta a külügyminiszter. A három ellenzéki párt képviselői erre elhagyták az üléstermet és rögtönzött sajtótájékoztatón lemondásra szólították fel a külügyminisztert.
Jeszenszky Géza - mint ez sejthető volt - nem mond le. A Magyar Demokrata Fórum mai sajtótájékoztatóján Lezsák Sándor kifejtette pártja elnökségének véleményét, miszerint az ellenzék fellépésének nem lesz komolyabb hatása a választási kampányra, és az eset nem fogja megzavarni sem a parlament, sem a kormány munkáját.
És hogyan látja ezt az esetet a régóta Nyugaton élő polgár, Lengyel Szaniszló?
- Nem árulok el kulisszatitkot, amikor elmondom, hogy eme jegyzet megírását némi szerkesztőségi műhelyvita előzte meg. Mindannak, ami kedden az Országházban lejátszódott, én nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, de azután hagytam magam meggyőzni, hogy mindez azért van, mert már túlságosan hosszú ideje élek Nyugaton.
S valóban lelki szemeim előtt megjelentek a képek az angol alsóházból, ahol Thatcher miniszterelnök a munkáspárti ellenzék fújolása közepette az Afrikai Nemzeti Kongresszus ügynökének nevezik Kinnock ellenzéki vezetőt. Vagy amikor ugyanott Lawson miniszter leváltása után az ellenzék kórusban követeli Thatcher lemondását.
Látom magam előtt Kohl kancellár enyhén szólva megtört arckifejezését, amint valamelyik zöld képviselőnő személyeskedő kirohanását hallgatja. (folyt.)
1990. szeptember 12., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Nyugati polgárok reagálása - 1. folyt.
|
Ilyen és ehhez hasonló jelenetek képsorai peregnek le képzeletbeli házi mozim vetítővásznán, csak két dolgot nem látok. Azt, hogy a támadások középpontjába került politikus elveszítené a fejét, kijönne a sodrából, vagy hogy a magukat sértve érző képviselők kivonulnának az ülésteremből. Ilyet még a nyugatnémet szociáldemokraták sem tettek meg, pedig nekik azután kijutott a virágkorát élő Franz-Joseph Strauss zseniálisan gonoszkodó oldalvágásaiból.
Még azt sem akarom állítani, hogy feltétlenül épületes jelenet, amikor politkusok a nyilvánosság előtt marcangolják egymást. Azt azonban feltétlenül vallom, hogy ez annyiban a képviseleti demokrácia velejárója, amennyiben a verbális párbajokat a képviselők helyettünk vívják. A mi indulatainkat élik ki, a mi érveinkkel hadakoznak jól-rosszul, végsősoron nekünk kell, hogy katarktikus élménnyel szolgáljanak, hiszen ezért is küldtük őket a törvényhozásba.
Azokban a szerencsés országokban, ahol a demokrácia egymást követő nemzedékek természetes életformája, a parlamenti képviselők kemény iskolát járnak ki, míg végre vállalhatják a nyilvános megmérettetést. Először helyi pártszervezeteikben esnek át a viták tűzkeresztségén, majd a korteshadjáratokban kell bebizonyítaniuk, hogy tudnak érvelni, kibírják a kritikát, ügyesen kezelik a szándékos rendzavarókat, közbekiabálókat.
Mire egy képviselő a parlamentbe kerül, szinte nem lehet zavarba hozni. Megtanulta a politikusszakma mesterségbeli fogásait. A szócsatákban ad is kap is, állja a sarat - ezt szeretem benne, a nyugati képviselőben. A kivonulást, a szecessziót pedig csak a képzőművészetben.
Tulajdonképpen ezért nem akartam foglalkozni azzal, ami kedden történt az Országházban. +++
1990. szeptember 12., szerda
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|