|
|
|
|
|
|
|
|
OS:
A Pedagógusok Szakszervezete Elnökségének állásfoglalása
"... megengedhetetlennek tartjuk azt, hogy a központilag
biztosított bérfejlesztés realizálása az önkormányzatok döntésének
függvénye legyen; ennek elkerülése érdekében - 1990-hez hasonlóan -
a költségvetési törvénynek kell a bérintézkedéseket elrendelnie
függetlenül attól, hogy azok a normatívákba beépültek vagy sem.
"
Amerika Hangja, Esti híradó:
Rabár Ferenc lemondása
"... korábban sem nagyon érezhette, hogy olyan nagyon
meghatározó módon jelen lett volna a kormányban, hiszen Matolcsy
állandóan bírálta őt a sajtóban, ráadásul rendszerint azután, hogy a
döntések megszülettek. Beavatkozott olyan dolgokba, amelyek nem
tartoztak rá. Szóval Rabár úr állítólag saját minisztériuma ügyeiben
sem érezhette magát túlzottan kompetensnek.
Az ellentétek persze csak másodsorban személyesek. Az elvi
szembenállást az a hároméves gazdaságpolitikai koncepció generálja,
amelynek meg kellene már régen határoznia az ország működését, de
amelyben egyelőre még nincs kormányegység.
Matolcsy György először a taxisblokád után jelentette ki, hogy
gyorsító programra van szükség, radikális változásokra, az
adórendszer gyors átalakítására, amit Rabár is elfogad, de ő
hosszabb időt szánna erre, a szociálpolitika kiegyenlítő hatásait is
beleszámítva.
Nyilvánvaló tehát, hogy a kormányt megosztó dilemmáról van szó,
és nem két ember vitájáról."
|
|
|
|
|
|
|
Nagy Imre - 1. folyt.
|
Ugyanúgy, mint Nagy Imre, Kádár János is mondhatott volna nemet, amikor a moszkvai elvtársak azt követelték tőle, hogy vegyen részt a magyar népfelkelés leverésében. S persze ez nemcsak Kádár Jánosra vonatkozik, hanem Marosán Györgyre, Apró Antalra és a többiekre is. Az a körülmény, hogy mindezek az emberek féltek a forradalomtól, a népharagtól, a pártállam összeomlása által teremtett helyzettől, legfeljebb magyarázat, de nem mentség. A második ok, ami miatt nem lehet elhárítani a felelősséget, közvetlenül az 1958-as eseményekkel függ össze. Nem igaz, hogy az 1956 utáni rendcsinálás csak úgy történhetett, ahogyan történt. Nem igaz, hogy Magyarország lecsendesítéséhez sok száz embert kellett kivégezni, jóval többet, mint az osztrákoknak 1849 után, Haynau rémuralma idején. Hogy milyen méretű lesz a megtorlás, az jelentős részt a Kádár János-féle pártvezetésen is múlt. Ám tegyük fel, hogy Nagy Imréék kivégzését nyomatékosan követelték az oroszok. Kádárék mondhattak volna nemet. Egészen bizonyos, hogy ha az MSZMP akkori vezetősége megmakacsolja magát Nagy Imre ügyében, és egységesen szembeszegül, akkor a moszkvai hűbérúr végülis enged. Az 1950-es évek elején például Lengyelországban Sztálinék nem tudták elérni Gomulka kivégzését, mert az akkori lengyel pártvezetőség nem engedte magát ebbe a bűnténybe belerántani. Hruscsov sem lett volna szerencsésebb Magyarországon, hogyha Kádárék a sarkukra állnak. A harmadik ok végül, ami miatt nem lehet mindent a felbújtókra kenni, magától értetődően következik az emberi igazságérzetből és az általános jog alapelveiből. Felelős nemcsak az, aki a parancsot kiadja, hanem az is, aki végrehajtja. Különösen vonatkozik ez egy olyan végrehajtóra, mint amilyen Kádár János volt, aki - mint tudjuk - 1956 november végén szabad elvonulást adott Nagy Imrének és társainak. Ez a körülmény különösképpen arra kellett volna késztesse Kádár Jánost, hogy nemet mondjon 1958 nyarán, amikor az úgynevezett Nagy Imre-perre sor került. (folyt.)
1989. június 6., kedd
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|