|
|
 |
|
 |
Végtisztesség Nagy Imrének (46. rész) - Fónay Jenő
|
Ezt követően Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Szövetségének
elnöke mondott búcsúszavakat.
- Október 23. 1848 óta nemzetünk történelmének legfényesebb
csillaga. Feltámadott a tengernyi nép. Megunta jármát, az utcára
ment, a térre ért, semmibe vette a hírhedt elnyomót, s az
újságfáklyák lángjainál követelte a kormányba Nagy Imrét. Fénylett a
nap. Sugárzott a rengeteg felszabadult arc, győzött a szent nagy
akarat. Megtisztulva az annyiszor elátkozott múlt minden sötétjétől
ölelkezett végre a magyar. Az új miniszterelnök már Imre bácsi lett.
Maléter ezredes, a Palink, mire visszaérkezett a házba, már ő volt a
honvédelmi miniszter. Gimes a mi Miklósunk lett, Szilágyi a Józsink,
és a gondos Losonczy a Géza bátyánk, szinte percek alatt. Ezek a
felejthetetlen hősök, akik megteremtették az új világ alapjait, akik
elsöpörték Imre bácsi útjából az akadályt, már csak a féltett rendet
vigyázták, hogy boldoguljon, független és szabad legyen az ország.
Azonban nem is titokban egyre gyűlt a vész azon a novemberi első
vasárnapon, bizonyítva, hogy nekik nem ünnep az ünnep, újra
berontottak a félelmetes erők, s lánctalpaik alá gyűrték a
felszabadulást. S ha ezzel vége lett volna, ha akkor ember marad az
ember, ma nem lennénk itt, a temető sarkában. A gyűlölet sötétje
újra bizonyított. Annyi korábbi szenvedés és vér után újra bitóra
küldte a legjobbakat, elárulva a tiszta és szent ügyet, gondolatot
és minden jobbító akaratot. Három évtizeden keresztül barangoltunk,
a bebádogozott ablakok sötétjébe kényszerítve mindent, ami szép
volt, ami jó, mindent, ami a magyar föld talajából táplálkozott. De
talán mégis megérlelt valamit az idő. Talán az elhantoltakból, drága
mártírjainkból fakadt ki a mag, mintha újra ölelkezni kezdene valami
békességes szándék, valami jobbító akarat. Búcsúzunk. Végső búcsút
veszünk most már. Imre bácsi, Palink, Miklós, Józsi és Géza bátyánk
eleresztjük kezeteket, kérve, adjátok át nekik a szeretet most, hogy
visszamentek hozzájuk. Imre bátyánk, kérlek, fogd meg ott lenn a
kezüket, s úgy add át eskümet: esküszünk, hogy soha nem felejtünk,
hogy nem állunk meg addig, amíg tisztán nem ragyog ,56 és az
áldozatok csillaga. Szorítsd őket magadhoz, ahogy mi és a nemzet
zárt szívünkbe mindannyiótokat. A magyarok istene vigyázzon rátok és
ránk. S az emlékmű, melynek most leraktuk az alapjait, hírdetni
fogja hálás népünk szeretetét és a felejthetetlen áldozatok
dicsőségét. Most már nyugodjatok békében. Isten veletek. Éljen szép
hazánk, az oly régóta álmodott független és szabad Magyarország.
Búcsúzom tőletek, drága bajtársaim. Úgy, ahogy ti búcsúztatok tőlünk
ott fenn a fogház-golgotán. (folyt.köv.)
1989. június 16., péntek 20:10
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|