|
|
 |
|
 |
Lengyel változások
|
München, 1989. június 9. (SZER, Kelet-európai szemle) -
Választott a nép Lengyelországban. Az adást Bárdy István
szerkesztette.
Nagy választási győzelmet aratott a Szolidaritás. Június
4-ikén, épp azon a vasárnapon, amikor Pekingben védtelen diákok
ezreit géppuskázta le a kommunizmus, Lengyelországban a nép, a
választópolgárok mértek csapást a hatalomra, megleckéztették a
rendszert.
Szabad választásokról a szó igazi értelmében kezdettől fogva szó
sem volt. A kerekasztal, a Szolidaritás elfogadta a hatalom
kikötését, hogy hatalmát semmilyen körülmények között nem adja le -
idézőjelben - szabad választásokat rendeznek ugyan, de csak azzal a
feltétellel, hogy a mandátumok egy bizonyos hányadát, konkrétan a
mandátumok többségét fenntartják a párt jelöltjeinek. Még
pontosabban abban állapodtak meg, hogy az új törvényhozásnak két
háza lesz, a parlamenthez hozzájön az újonnan kreálandó szenátus,
amelyben az ellenzék szabadon képviseltetheti magát, akár az összes
mandátumot megszerezheti, nem úgy azonban a parlamentben, ahol a
mandátumok 65 százalékára csak a párt állíthat fel jelölteket.
Kikötötte a rendszer azt is, hogy tényleges döntéseket csak a
parlament, a Szejm hozhat, a szenátus azonban csak ajánlásokat
tehet. Ehhez jött még, hogy a szenátusnak vétójoga lesz ugyan,
csakhogy vétója csak akkor érvényes, ha a parlament nem szavaz bele,
mégpedig kétharmados többséggel.
A szenátus 100 tagú, a Szejm 460 képviselőből áll, és ebből a
460-ból 299 csakis a párt embere, vagy társutasa lehet. Ez volt az
ára a Szolidaritás újraengedélyeztetésének. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Lengyel választások 1. folyt.
|
Ez a kompromisszum volt a június 4-iki választások alapja, de a
rendszer minden elővigyázatossága ellenére elszámította magát.
Kiderült, hogy még akkor sem játszhat büntetlenül a tűzzel a szabad
választások 40 éven át lepalackolt szellemével, ha az ellenzéktől
előre kicsikarta és jogszabályokkal is biztosította a parlamenti
mandátumok kétharmados többségét.
Még mielőtt Varsó közzétette volna a választások hivatalos
végeredményét, a Szolidaritás azt közölte: a 100 tagú szenátusban a
Szolidaritás 92 mandátumot - 8 híján tehát valamennyit -
megszerezte, a Szejmben pedig a 161 szabadon választható mandátumból
160-at. A jelek szerint csupán 9 Szolidaritás-jelöltnek kell
indulnia a második fordulón, a rendszer jelöltjei közül ezzel
szemben csaknem valamennyinek. Kis híján ez majdnem ugyanaz, mint a
kommunista rendszerek választási színjátékában megszokott 99.99
század százalékos abszolút többség, csak éppen ellenkező előjellel.
A párt elképesztő vereségének méreteire jellemző, hogy jelöltjei
közül jóformán senki sem kapott 10-15 százaléknál többet, a
Szolidaritás jelöltjei viszont rendre megszerezték a szavazatok
60-80 százalékát.
Tovább súlyosbítja a rendszer vereségét, hogy kibukott az egész
úgynevezett országos lista, az a 35 kommunista politikus, aki a
rendszer élgarnitúráját képezi, köztük van például maga Rakowski
miniszterelnök is. Ez azért különösen súlyos, mert Varsó minden
körülmények között biztosítani akarta 35 főkáderének a parlamenti
széket. A kerekasztal-kompromisszumon ezért még külön ki is kötötte,
hogy az úgynevezett országos lista jelöltjeivel szemben nem szabad
ellenjelölteket felállítani. Ők automatikusan bekerülnek a Szejmbe,
ha megkapják a szavazatoknak legalább ötven százalékát, amihez még
azt is tudni kell, hogy aki szavazócéduláján nem húzta ki az
országos listán szereplő jelöltek nevét az - így a szabályok - máris
rájuk szavazott. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
|
|
- Lengyel választások 2. folyt.
|
A rendszer biztosra vette, hogy a zömmel reformer színekben futó
országos lista jelöltjei mind, vagy legalábbis zömmel bejönnek, már
csak azért is, mert azt hitte: az átlag szavazónak bizonnyal nem jut
eszébe, vagy ha eszébe is jut, nem veszi magának a fáradságot, hogy
a kormány legfontosabb jelöltjeit mind kihúzza.
Számított a Szolidaritás - legalábbis hallgatólagos -
támogatására is, amit részben meg is kapott. Arra viszont nem
gondolt, hogy a Szolidaritás kompromisszum-ellenes szárnya vállvetve
a többi, a kommunistákkal való paktálás mindennemű formáját ellenző
politikai csoporttal arra fogja felhívni a lakosság figyelmét:
akinek elege van a rendszerből, mindenekelőtt az összes kommunista
jelölt nevét húzza át.
A választások előestéjén emiatt a rezsim vad kirohanásokat
intézett a számításait megzavarók ellen, a kerekasztal
megállapodások felrúgását emlegette - csakhogy ekkor már késő volt.
És amikor eljött június 4-ike végleg kiderült, hogy mennyire
veszélyes dolog a demokráciának, szabad választásoknak még csak a
tettetése is. A választók komolyan vették, és az országos listán
szereplő kormánytagok, fő funkcionáriusok nevét rendre kihúzták.
Olyannyira, hogy a kommunista krém tagjai egyetlen választókörzetben
sem kaptak 25 százaléknál több szavazatot, másszóval éppen ők nem
kerültek be a Szejmbe, mert ehhez a szavazatoknak legalább 50
százaléka lett volna szükséges.
Az által, hogy a rendszer kikötötte: az országos listával
szemben nem indulhat ellenjelölt, a Szolidaritásnak akart vermet
ásni, de maga esett bele. Legfontosabb jelöltjei egyszer és
mindenkorra kibuktak, nem indulhatnak a választások június 18-ikai
második fordulóján sem. Aminek első következménye az, hogy a 460
tagú Szejmben - legalábbis egyelőre - mégsem lesz meg a rendszer
előre betervezett, a Szolidaritással kialkudott kétharmados
többsége. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
|
|
- Lengyel választások 3. folyt.
|
Meglepő módon az első fordulóban sem mentek el annyian szavazni,
mint a kormány, vagy a Szolidaritás remélte. A szavazásra
jogosultaknak csupán 62 százaléka, mintegy 17 millió szavazó járult
az urnákhoz. Vidéken ez az arány még alacsonyabb volt, alig érte el
a 40-50 százalékot. Ennek oka egyrészt a lengyelek történelmi
tapasztalataiban, másrészt abban keresendő, hogy a Szolidaritás
vezetősége gyakorlatilag előre megállapodott a hatalommal a
választások végeredményében.
A lengyel nép nem felejtette el 1981. december 13-ikát, a
munkásmozgalom vaskézzel való letörését, betiltását alig egy évvel
azután, hogy a rezsim aláírásával szentesítette a Szolidaritás
működését.
Sokakban él az a tudat, hogy a kommunistákkal nem lehet
egyezkedni, nem lehet velük szerződéseket, megállapodásokat kötni,
mert csak nyomás alatt, végszükségben írják alá azokat, de mindez
csak taktika, amit az első adódó kanyarban felrúgnak, megszegnek,
lábbal tipornak. Éppen ezért a lakosság jelentős hányada, mintegy 40
százaléka csak színjátéknak, nem pedig szabadnak tekintette a
választásokat, és nem ment el szavazni.
Számos ellenzéki párt és csoport választási bojkottra hívta fel
a lakosságot, hangsúlyozván, hogy nem lehet megbízni abban a
Szolidaritásban, amely leül a rezsimmel tárgyalni.
Sem a lakosság, sem az ellenzék bizalmát nem fokozta, hogy a
Szolidaritás úgynevezett polgári bizottságába - értsd: választási
listájára - csak öncenzúrázottnak mondott jelöltek, olyanok kerültek
be, akiket a rezsim többé-kevésbe elfogadhatónak tartott. Ez ellen
még a Szolidaritás berkeiből is többen tiltakoztak, nem csupán a
fiatal, a rezsimmel szemben semmiféle megértést nem tanúsító
munkások, az utóbbi hetek tüntetéssorozatait szervező diákok, hanem
például az agrárszolidaritás aktivistái, akik vidéken saját jelöltet
indítottak az úgynevezett Walesa-lista ellen. (folyt.)
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Lengyel választások 4. folyt.
|
A Szolidaritás saját jelöltje Alexander Hall(?) - aki az Ifjú
Lengyelország Mozgalom vezetője is egyben - lemondott jelöléséről,
amikor kiderült, hogy a Szolidaritás még azokkal az ellenzéki
csoportokkal sem volt hajlandó együttműködni, akik ezt önként
felajánlották, sem a Kereszténydemokrata Munkáspárttal, sem a
Független Lengyelország Szövetségével. Több helyütt is, például
Krakkóban ellenjelöltet indított a Szolidaritással szemben a Lengyel
Munkásvédelmi Bizottság és a Független Lengyelország szövetsége, de
vajmi kevés eredménnyel, mindenütt a Szolidaritás győzött.
Hogy a Szolidaritás most koalícióra lépne a kormánnyal, ez volt
az első, amit a szabad szakszervezet visszautasított. Nem vétlenül,
hisz ez esetben a rendszer minden bűnét, minden hibáját rá lehetne
kenni, és megoldani még sem tudna semmit, hisz a gazdasági
katasztrófából csakis egyetlen kiút van, az, ami minden
demokráciában a legtermészetesebb lenne egy ilyen választási vereség
után, hogy a kormány lemond és a párt abbahagyja a kommunizmust. Ez
azonban aligha várható. És ezért vegyül - amint az Adam Michnik
kommentálta - nem kis üröm a Szolidaritás történelmi győzelmébe.
Ne feledjük, hogy geopolitikai helyzetünk semmit sem változott.
Nem változtak azok sem, akiknek továbbra is a kezében van a
karhatalom. Reformok ide, reformok oda, a reformbarát
Szovjetunióban, a reformbarát Kínában dördültek el a pekingi,
grúziai sortüzek. +++
1989. június 9., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|