|
|
 |
|
 |
A játszma állása
|
Pezsgő politikai életünk már-már túlcsordul a "poháron". Az
állampárti szerepében megingott és új identitását tétován kereső
MSZMP a közelmúlban egy időben három helyszínen is megütközött
önmagával.
A Központi Bizottság szeptember elsejei ülésén egy látszólag
szervezeti kérdésben a többség elutasította az MSZMP
tárgyalódelegációjának, személy szerint Pozsgay Imrének azt a
nemzeti kerekasztalnál fölvetett ajánlatát, hogy az MSZMP kivonul a
munkahelyekről. A párttagság véleménye érezhetően megoszlott a
kérdésben s a testület többsége amellett voksolt, hogy inkább
hozzájárul valamennyi politikai erő munkahelyi szerveződéséhez,
semmint, hogy biztos bázisát föladja. Ezt az álláspontott azzal az
érveléssel védik hívei, hogy a munkahelyekről a lakóhelyekre menet
"elvész" a tagság. Az üzemekből, hivatalokból, iskolákból,
kutatóhelyekről ugyan távozna, de lakóhelyére nem érkezne meg.
Tradícionális kötődése a munkahelyi közösséghez még a hatalmi
jogosítványok megvonása után is erősebb, mint a számára mindeddig
ismeretlen területi mozgalmi élethez. Riasztja a gondolat, hogy a
maguk belső életében elmerülő, formalitásokkal terhes "nyugdíjas"
alapszervezetekben politizáljon, az idős elvtársakkal előlről kezdje
rég lefolytatott vitáit.
A másik nézőpont szerint a párt a lehető legrosszabb
kompromisszumot kötötte. Pillanatnyi előnyökért mond le elsőrendű
társadalmi és pártérdekekről. Ahelyett, hogy depolitizálná a
munkahelyeket és pártvitáktól mentes nyugodt munkakörülményeket
teremtene, politika csaták színterévé változatja a termelés
létfontosságú terepét. Egyúttal távolmarad a leendő oszággyűlési
választások politikai küzdelmeinek porondjától, s ezzel
nyilvánvalóan csökkenti saját győzelmi esélyeit. A választott
megoldás ellenzőinek végső aduja: jobb ma önként feladni védhetetlen
állásokat, mint holnap kényszerből. A közbeeső időben ugyanis tovább
apad a párt amúgy is megcsappant erkölcsi tőkéje.
Ez utóbbi nézetet képviselték - ha kissé tétován is - a kétnapos
országos reformköri tanácskozás küldöttei. Az időpont politikai
pikantériája, hogy ugyanakkor ülésezett a Münnich Ferenc Társaság
népes közgyűlése. (folyt.)
1989. szeptember 13., szerda 12:42
|
Vissza »
|
|
A játszma állása 2.
|
S míg az előző összejövetelt szenvedélyes viták, ügyrendi
botladozások egyaránt
jellemezték, az utóbbi rendezvény a megfigyelők szerint példás
fegyelmével, dörgő vastapsokkal és az egyetértés demonstrálásával -
többek között Ribánszki Róbert felszólalásával is azonosulva -
letűnt idők hangulatát idézte. A közgyűlésről szóló híradások nem
tudatják, miként vélekednek az egybegyűltek a SZOT-nak a háromoldalú
tárgyaláson kinyilvánított "kivonulási" szándékáról.
Sajtónyilatkozatuk mindössze azt szögezi le, hogy ezt az álláspontot
a harmadik oldal saját térfelén nem egyeztette.
Jóllehet a hétvége eseményeit rövid ideig uralni látszott a
bennmaradni vagy kivonulni dilemmája, a híradásokat hamarosan
háttérbe szorította az MSZMP reformkörök és reformalapszervezetek
második - Szeged után Budapesten rendezett - tanácskozása.
A találkozót
megelőzően a bennfentesek azt találgatták: pártszakadást
kezdeményeznek-e vagy sem a radikális reformok párthívei. Többször
kinyilvánították ugyan szándékukat, hogy eszméikkel meghódítani
kívánják az MSZMP-t s nem kiüríteni, a szavak hitelét mindinkább
megkérdőjelező tagság tegalábbis várakozó álláspontra helyezkedett.
Nem mintha egyértelműen helyeselné azt a már-már bűvészmutatványnak
ható kétségbeesett manőverezést, mellyel a pártvezetés egy része
igyekszik a kongresszusig egyben tartani a "varrások" mellett
foszló pártzászlót.
Egyre többekben múlik a félelem egy pártszakadástól,
ahogy az egyes áramlatok összebékítésének lehetetlensége
nyilvánvalóvá válik. Megszokják az olyannyira eretnek gondolatot,
sőt a terminológiai viták merőben új szókészletét is. Ma már kevésbé
megbotránkoztató az a reformköri vélemény, hogy hazánkban az elmúlt
évtizedekben nem a szocializmus épült, hanem történelmi zsákutcába
tévedtünk; vagy hogy a piac és a többpártrendszerű jogállam révén
ezt a torz modellt félretéve rendszerváltást kell végrehajtani; hogy
gyökeréig új - nézetrendszerében, felépítésében, moráljában és
vezetésében egyaránt újjászülető - pártra van szükség. Lehet, hogy
ugyanazon órában hangzott el a Münnich Ferenc Társaság
összejövetelén: ragaszkodnak a létező szocializmushoz, hisznek
jobbított változatában. Sőt sajtóközleményük felszólít, hogy "akik a
munkás-paraszt hatalom védelmére keltek 1956-ban egy pillanatig se
inogjanak meg abban a hitükben, hogy helyesen cselekedtek, és
cselekszenek ma is", mármint akkor, ha határozottan lépnek fel a
szocialista rendszerrel szembenálló erőkkel... (folyt.)
1989. szeptember 13., szerda 12:43
|
Vissza »
|
|
A játszma állása 3.
|
Meddig lehet ennyire ellentétes álláspontok között
egyensúlyozni? Különösen akkor, ha a gólyavári közgyűléshez Grósz
Károly főtitkár intéz bíztató üzenetet, a Villányi úton pedig Németh
Miklós miniszterelnök kötelezi el magát, megingathatatlannak tetszőn
a reformköri eszmék mellett, míg Nyers Rezső pártelnök és Pozsgay
Imre immár visszatérő vendégszónokokként erősítik meg
idetartozásukat. Helyzet van - mondja erre a pesti polgár, és más
szavakkal de ugyanígy vélekedik az eseményekre figyelő állampolgár
országszerte. Azt hallja, hogy újra csak két lehetőség közül
választhat: vagy a visszarendeződés, vagy az anarchia. Mert a
"helyzetek" nálunk évtizedek óta csak e két riasztó szélsőség
valamelyikével oldódtak meg. S mindkét esetben az ő nevében és a ő
bőrére ment a játék. Sakkfiguraként állt a táblán, a játékos kezét
pedig mindannyiszor a pártérdek mozgatta. Csoda-e, ha egy ilyen
sakkjátszmákkal zsúfolt hétvége után szorong?
Holott a játszma ma merőben új végkifejletet ígér. Kedvező állás
esetén a nagyobb áldozatok nélküli győzelemért.
Ha azonban nem lesz győztes, az egész játszma értelmetlen. Mert
könnyen elképzelhető, hogy a legkényelmesebbnek tűnő megoldás válik
valósággá: az állásfoglalásra nem kényszerítő, csupán megkopott
politika közhelyeket hangoztató nézet lesz a két szembenálló közti
nevető harmadik. Így a reformerők kikényszerítette kongresszus
valamiféle lagymatag egységet teremthet, és talán tekintélyes
létszámú támogatóra talál. Ideig-óráig még ünnepelhetik is
sikerüket, ám akár már másnap arra ébredhetnek, hogy az annyit
hivatkozott társadalomnak se híre se hamva. Elvonult, hogy maga
hívja meg valóságos küzdelmét a fennmaradásért.
De egyedülálló esély van arra is, hogy végre egyszer nép és párt
együtt nyerje meg a történelmi játszmát. Az előbbi türelmével,
megértésével, szorgalmával, az utóbbi önmegújító képességével és
cselekedetével. A szervezett progresszív baloldal ballasztjaitól
megszabadulva egy olyan demokratikus népképviseleti és szociálisan
elkötelezett programmal, melyet működési elveiben, vezető
személyiségeiben megtestesít - ha létszámában megfogyatkozik is - a
nemzeti törekvések formálója lehet. Méltó versenytárs és egyensúlyt
teremtő erő az e törekvések képviseletére szerveződött pártok
között. (MTI-Press)
1989. szeptember 13., szerda 12:44
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|