|
|
|
|
Pozsgay Imre politikai szerepe
|
(Kasza László) München, 1989. február 19. (SZER, Gondolatforgató) - Elég, ha egy politikus egy héten egyszer tesz fontos bejelentést, a következővel várja meg, milyen következményekkel járt az első - mondta két héttel ezelőtt Pozsgay Imre államminiszter, a Politikai Bizottság tagja, a Filmfórum hallgatósága előtt Budapesten, a kongresszusi központban. Mindenki tudta, hogy mire gondolt. Egy héttel korábban tett bejelentése, hogy az irányítása alatt működő történész albizottság népfelkelésnek minősítette azt, ami 1956-ban történt, több mint országos - mondhatnám - világraszóló szenzáció volt. A társadalom döntő többsége tapsolt, hogy végre valami ezen a téren is történik. Azok a párttagok pedig, akiknek a forradalom leverése több mint három évtizede hatalmat és jólétet biztosított, természetesen ijedten tiltakoztak. A közvélemény akkor a bejelentésnek még minden következményét elképzelhetőnek tartotta, azt is, hogy Pozsgay Imre esetleg belebukik az ügybe, azt is, hogy esetleg kettészakad az MSZMP. Azóta azonban lezajlott a Központi Bizottság ülése, közzétették az ott elfogadott határozatot, amelyet ugyan ki így, ki úgy interpretált, de az biztos, hogy a hatalom legfelső köreinek személyei összetétele nem változott. Tehát nem történt igazában semmi? A hatalom rendezett egy színjátékot, hogy a feszült, gazdasági és társadalmi helyzetben elterelje a figyelmet az igazi problémákról? Vagy nagyon is fontos dolog történt? A Politikai Bizottság egy tagja kétségbe vonta a rendszer létjogosultságát, hiszen ha 1956-ban nem ellenforradalom volt Magyarországon, akkor az volt az ellenforradalom, ami ezt leverte. Kérdéseket, amelyeket azzal a meggyőződéssel kezdünk elemezni a Gondolatforgató mai adásában Kende Péter párizsi politológussal, hogy - gondolom, itt most a te nevedben is beszélhetek - nem fogunk végleges válaszokat találni, ahhoz még túl sok az ismeretlen a mai magyar glasznosztyban, de amelyekhez talán lenne egy pár olyan megjegyzésünk, olyan szempontunk, amely segítségére lehet hallgatóinknak, hogy ők tovább gondolják a problémát. - Kezdjük talán annak a kérdésnek a vizsgálatával, hogy vajon milyen szempontok vezethették Pozsgay Imrét akkor, amikor azonnal a nyilvánosság elé lépett a felügyelete alatt működő történész bizottság legfontosabb írásba foglalt megállapításával, mármint hogy 1956-ban Magyarországon népfelkelés volt. Egy lehetőség, amelyről ma is beszélnek, hogy a Politikai Bizottságban ezt a szerepet osztották Pozsgay Imrének, és ő ezt a szerepet vállalva lépett a nyilvánosság elé. - Én ezt nem tartom valószínűnek. Az esemény lefolyása egyáltalában nem erre utal. Minden jel szerint Pozsgay nyilatkozata politikai nyilatkozat volt, mert ugyan amit mondott, az nem ellentétes a bizottság következtetéseivel, de azért szemmel láthatóan ennek az értékelésnek azt a vonatkozását emelte ki, amely jelenleg a magyar társadalmat leginkább érdekli, és ezért mondom, hogy politikai nyilatkozat volt, nem pedig történelmi elmefuttatás. Semmi jel nem mutat arra, hogy egy ilyen politikai nyilatkozatra itt előzetesen felhatalmazták, ellenkezőleg: ez a meglepetés erejével hatott, és erre abból következtetünk, hogy erre mindjárt a politikai bizottságbeli kollégái reagáltak Grósz Károlytól Németh Miklósig. Vagyis meglepetésüknek adtak kifejezést, hogy valaki ilyen állásponttal áll elő, amikor azt még az MSZMP illetékes felső szervei nem is vitatták meg. Úgyhogy én nem hiszem, hogy itt kiosztott szerepről lenne szó, inkább politikai elgondolásról, amely az illető személyiségtől magától jött. - A másik, forgalomban lévő feltételezés, amiért Pozsgay Imre mindjárt az első alkalmat megragadta, hogy közzétegye a párttörténész bizottság legfontosabb megállapítását: 1956-ban népfelkelés volt. Pozsgay jól ismeri az MSZMP gyakorlatát, tudja azt, hogy olyan szakértői véleményeket, tudósoknak olyan megnyilatkozását, amely nem egyezik meg a pártvezetőség véleményével, a gyakorlatban kulcsra szokták páncélszekrényekbe zárni, gondolok itt például a Tudományos Akadémia Bős-Nagymaros ügyében kiadott nyilatkozatára. Ezt akarta talán megakadályozni, megelőzni Pozsgay Imre? - Ez nagyon is elképzelhető, annak ellenére, hogy a szöveg most teljes terjedelmében napvilágot látott. Elképzelhető, hogyha ez a szöveg először valamilyen belső pártfórumon kerül megvitatásra, ott azt mondják, hogy ilyen horderejű megállapításokat vagy ilyen irányú megállapításokat nem szabad a közvélemény elé vinni, és marad belső pártdokumentum. Ez bizony nagyon könnyen elképzelhető. Ennek ellenére a valószínűség amellett szól, hogy ez a dokumentum így vagy úgy közlésre került volna, de lehet tulajdonképpen a dolgokat a bőbeszédűségbe is belefojtani. Kevés magyar állampolgártól várható el, hogy 80-100 oldalas történeti szövegeket részletesen tanulmányozzon. A politikus kezdeményezése itt az volt, hogy kiragadott ebből valamit, ami kétségkívül meglepően új, és ezt mindjárt bedobta a közvéleménybe. Ezzel valóban elejét vette annak, hogy ezt a passzust kitöröljék ebből az elemzésből, és mindjárt ráirányította a figyelmet ennek az egész elemzésnek az újszerűségére is. - Persze, ha most itt találgatunk, hogy vajon mi késztette Pozsgay Imrét arra a lépésre, amit megtett, és amelyből ilyen nagy szenzáció lett, azt sem zárhatjuk ki, hogy ezt azért tette, mert ez a meggyőződése, hogy így kell tenni. - Feltétlenül. Én egyébként majdnem mindig abból indulok ki, hogy amit politikusok mondanak vagy tesznek, az nagyon közel áll a meggyőződésükhöz. Ez nemcsak Pozsgayra, hanem ellenfeleire is vonatkozik. Pozsgay esetében mi lehet itt a meggyőződés? Az a felismerés, hogy egy nagy szakadék választja el a magyar - hogy mondjam - kommunista pártvezetőséget vagy pártközvéleményt a szélesebb magyar társadalomtól. Mert amíg az előbbi abban a hiszemben él, hogy 1956- ban valamilyen vészes ellenforradalmi támadástól mentették ők meg a nemzetet, addig a magyar társadalom túlnyomó többsége úgy tartja, hogy az az 56 bizony a magyar nemzet jogos felháborodásának volt a kifejező része, és ennyiben forradalomnak vagy népfelkelésnek vagy nemzeti szabadságharcnak tekintik. Egyébként leghasználatosabb szó mind a mai napig a forradalom, és azt, hogy ellenforradalom, voltaképpen csak a nagyon meggyőződéses párttagok vagy pártvezetők használják, az utóbbi időben kicsit kevesebbet mint korábban. Bár most ennek a két dolognak a szembenállása voltaképpen egy nagy politikai szakadék. Pozsgay Imre, akinek szemmel láthatóan az a törekvése, hogy kibékítse egymással a kommunizmust és a magyar nemzetet, arra gondol, hogy amíg ezen a ponton nincsen revízió, addig a megbékélés lehetetlen. - Persze felmerül a kérdés, hogy ugyan mit ért el Pozsgay Imre ezzel a lépésével. Milyen eredményhez vezetett az a vita, amit a bejelentésével kiváltott? Mit ért el elvi síkon? Tehát felmerült a kérdés, amit a bevezetőben is már említettem, hogyha 1956-ban Magyarországon ellenforradalom volt, ahogy a párt történészei most beismerik, akkor az volt az ellenforradalom, ami ezt leverte, tehát a rendszer létjogosultságát kérdőjelezte meg maga Pozsgay Imre. Elmennél te eddig a következtetésben? - Semmiképpen sem. Tulajdonképpen a feladat, amit 0 vállal, nagyon bonyolult, mert 0 egyrészt ezt a bizonyos összebékítést akarná véghez vinni, másrészt semmiképpen sem akarja Ő azt a látszatot kelteni, hogy 0 a kommunista párt hatalmát illegitimnek tekinti. Az ő álláspontja ennél sokkal árnyaltabb. Szerintem amit el akart érni ezzel a nyilatkozattal, azt csak nagyon kis részben érte el. Ugyanis azzal, hogy mindjárt ráförmedtek a Politikai Bizottság más tagjai, hogy ez nem így van, és hogy ez illetéktelen, és hogy ez megengedhetetlen egyszerűsítés és így tovább és így tovább. Mindjárt értésére adták a magyar közhangulatnak, hogy ez a kibékülés elég messzi van, vagyis, hogy a pártnak még nagyon sokat kell változnia ahhoz, hogy ebben a vonatkozásban a közvéleménnyel egy hullámhosszra kerüljön. - Amit Pozsgay elért, az inkább csak személyes természetű. Bár meggyőződésem, hogy neki a céljai nem elsősorban személyes volt. Ő amit elért, az az, hogy hogy róla most már nyilvánvaló: nem ellenségesen, megátalkodottan, korlátolt bolsevik szemszögből nézi az 56-os eseményeket, hanem megérti, hogy azok a magyar nemzet, a magyar nép történetében milyen szerepet játszottak. Ki vádolja, ki pozitívan ítéli meg azt az esetleges lehetőséget, hogy Pozsgay Imre ezzel a bejelentésével felvetette esetleg egy pártszakadás veszélyét, mások számára lehetőségét. Pusztán elméleti szempontból feltétlenül számolni kell a pártszakadással, mert hiszen olyan erők működnek együtt ebben az MSZMP-nek nevezett konglomerátumban, amelyek ma már a legtöbb fontos kérdésben különböző véleményen vannak. Kétségtelen, hogy ebben a pártban létezik egy nagyon határozott reformszárny de léteznek nagyon konzervatív, nagyon reakciós erők is, amelyek igazában csak a nyelvük legkülső csücskével tagadták meg a sztálinizmust; egy pillanatra sem gondolják komolyan azt, hogy a kommunista pártnak felül kell vizsgálnia a hatalomgyakorlás módszereit, és még arra is gondolnia kell, hogy a hatalmat más politikai erőkkel megossza. Még arra sem gondolnak, hogy egy olyan politikai rendszer jöhetne létre Magyarországon, amelyen végsősoron a kommunista párt esetleg nem is részese bizonyos időszakokban a hatalomnak. Ez az ő elképzelésüktől tökéletesen távol áll. Míg a reformkommunisták, akik a demokrácia klasszikus fogalmaiban gondolkodnak, vagy legalábbis azokhoz nagyon közel jutottak, kétségkívül el tudnak képzelni egy olyan többpártrendszerű berendezkedést, amelyben a kommunista párt hol benne van a hatalomban, hol nincsen benne a hatalomban. Természetesen még vannak más irányzatok is. Ezeknek az erőknek az együttmaradása egy pártban pusztán elméletileg nehezen képzelhető el, de gyakorlatilag sem egészen így van, mert gyakorlatilag egy pártszakadásnak talán ma még nincsenek meg a gyakorlati feltételei. Ehhez például valamilyen értelemben az oroszoknak is hozzá kellene járulniuk, tudomásul kellene venniük, és minden jel szerint az oroszok főleg ezt szeretnék elkerülni Magyarországon. Ez tehát az egyik nehézség. A másik nehézség pedig, ami a pártszakadás ellen szól, tulajdonképpen elég általános szempont. Felvetem magamban is gyakran a kérdést, hogy ez vajon kívánatos-e demokrata szempontból nézve. Ugyanis ha pártszakadás van, akkor Magyarországon nagyon erős polarizált politikai helyzet keletkezik. - Míg jelen pillanatban talán kívánatosabb egy kevésbé polarizált politikai helyzet, amelyben éppen az imént említett reformszárny maga után tudja vonni a kommunista párt konzervatív erőit is, addig van lehetőség arra, hogy megindul egy békés átalakulás, és ebben a pillanatban voltaképpen nemigen van már Magyarország előtt más kibontakozási perspektíva, mint békés. (folyt.)
1989. február 19., vasárnap
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|