|
|
 |
|
 |
A haza, az ország egységéről
|
----------------------------
München, 1990. október 13. (SZER, Nyitott szemmel, Hanák Tibor)
- "Hazánk rútul el van darabolva a pártfelek, hitvallás, külön
nemzetek, s municipális alkotmányunk által. A pártfelek vagy öt
részre, a hitvallás tán hatra, külön nemzetek vagy tízre,
municipális alkotmányunk ötvenkettőre, s így összesen hetvenhárom
külön részre szakítják honunkat. Ezen elboncolás teszi hazánkat egy
beteg, egy haldokló testhez hasonlóvó, melyben a vér nem kereng" -
írta Széchenyi István a Világban.
Ma is sokan panaszkodnak a magyarság megosztottságán, a számos
párt, politikai és vallási felfogás sokszoros különbsége, az
ezerféle érdekből táplált széthúzás, a bokrosság miatt - mint az
imént idézett legnagyobb magyar mondta.
Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben félreismernénk saját
helyzetünket. Vagyis: a magyarság megosztottsága tény, de alapos
gyanú fér ahhoz, hogy amit ezzel szembe oda tudunk állítani elérendő
eszménynek - tehát az egység ideálját: vajon elérhető-e egyáltalán?
Vajon történelmet meghatározó valósággá tud-e válni? S ha igen, azt
a kérdést is meg kell vizsgálni, hogy vajon az egység valóban
kívánatos-e, meghozná-e azt az állapotot, amelyet ma hiányolunk a
magyarságból?
A kérdésnek tehát van egy reális és egy ideális vetülete. A
realitás vonatkozásában viszonylag egyszerű a dolgunk: a tényeket
kell összegyűjtenünk külföldi és magyar vonatkozásban. Ami a
külföldet illeti, nincs olyan ország, mely egyrészt ne panaszkodna
saját megosztottságán, másrészt pedig mely ne lenne ténylegesen
megosztott.
Gondoljunk az olaszokra, ahol az észak-dél ellentéte és
gazdasági fejlettségének különbsége szembeötlő, ahol az Unita Italia
ellenére észlelhető a reneszánsz kor városállami megosztottságának
hatása, ahol Dél-Triol és Lombardia autonóm törekvései is kétségessé
teszik a tényleges egységet. (folyt.)
1990. október 13., szombat
|
Vissza »
|
|
- Az egység - 1. folyt.
|
Franciaországban a korzikaiak és a baszkok, mint legkirívóbb
példák jelzik az egység kérdéses voltát. Spanyolországban a
katalánok és baszkok.
És Németország, az egységes Németország? Állami és szervezeti
tekintetben természetesen lehetséges, hogy a többől, vagy kettőből
egy lesz - ilyen értelemben Magyarország is volt már egységes, még
lelki, felekezeti, nemzetiségi, vagyonbeli és egyéb megosztottsága
idején is.
A térkép egysége még nem a lélek egysége, nem feltétlenül
érzelmi összetartozás. Korántsem sem jelenti, hogy a sokféle
társadalmi különbség egyszeriben eltűnik. Az ellentét, a széthúzás,
a különbözőség az egységben is megmarad. Ott van igazán nagy baj,
ahol ezt letagadják, és az egység címén megindul a gleichschaltolás,
mint a hitleri Németországban vagy a kommunista
Kelet-Németországban.
Ami pedig a magyar realitást illeti: ha volt is az
államszervezet tekintetében egységes Magyarország a történelem
folyamán, mint Szent István vagy Mátyás király uralkodása idején, a
magyarság csak olyan történelmi pillanatokban volt egységes, mint az
1956-os forradalom - de még itt is meg kell különböztetnünk a
hatalmát féltő, elnyomó kisebbséget: az ortodox pártvezetést és
híveiket, valamint az egységesen fellépő többséget.
Feltehetően az elnyomott magyarság impozáns egysége is
megbomlott volna, ha 1956 őszén állandósulnak a demokratikus
viszonyok. Ezek velejárója a differenciálódás, a különböző politikai
nézeteket vallók pártokba tömörítése. A kivételes történelmi
helyzetek elmúltával azonban nemcsak különbözőségeket, de
megosztottságot és széthúzást gyakran látunk a magyar történelemben.
A honfoglaló magyarság körében több lázadásról, egyes törzsek
felkeléséről és magánvállalkozásokról tudunk. Szent István 1003-ban
leverte az Erdélyben uralkodó Gyula fejedelmet, 1007-ben Ajtonyt,
aki a Maros-vidéket tartotta kezében, az 1030-as évek elején Szent
István elfogatta unokaöccsét, Vazult, majd megvakítatta, amiért
viszont Vazul hívei összeesküvést szerveztek a király ellen.
(folyt.)
1990. október 13., szombat
|
Vissza »
|
|
- Az egység - 2. folyt.
|
Ezek az események csupán jelzései annak, hogy Szent Isván
korában is dúltak a hatalmi harcok; nem volt egységes a magyarság, a
politikai orientáció és a vallás tekintetében sem, sokan megmaradtak
a régi életmód és a régi hit mellett.
Ha tovább folytatnánk az áttekintést, hasonló kép alakulna ki. A
viszályok, trónkövetelések, kettős királyságok, pártütések,
cselszövések, részreszakadások, testvérharcok egymást követték a
magyar történelemben, mint minden más nép történelmében is.
Sajnos, ha az ellenpróba módszeréhez folyamodunk, akkor is
ugyanehhez az eredményhez jutunk: vagyis ha azt kezdenénk kutatni,
vajon hányszor volt egybekovácsolt, osztatlanul egységes a magyar,
akkor sem kellene megváltoztatnunk állításunkat. Az egység ritkaság
a történelemben, vagy csak meghatározott vonatkozásokban
beszélhetünk egységről. Különben azonban elérhetetlen ideál, merő
illúzió.
Marad a másik kérdés: az, hogy egyáltalán elérendő, ideál
lehet-e az egység? - vagy nem az egység okozza-e a nagyobb bajt?
Nagyobbat, mint a tagoltság és megosztottság?
A mai Magyarországon furcsa felhangokkal egyesek kijelentéseiben
a nemzeti kizárólagosítás szándékával párosul az egység követelése.
Eszerint csak a magyarság tartozik össze, az egységes magyarságnak
kell kialakítani az egységes országot. Ez már-már úgy hangzik,
mintha szembe akarnának szegülni, ki akarnák zárni a Magyarországon
lakók közösségéből azokat, akik nem magyarok, vagy nem magyar
származásúak.
Feltételezem, hogy ezek az egységesítők nem gondolták végig
saját felfogásukat és annak következményeit. Magyarországon már a
honfoglalás vagy Szent István korában sem beszélhetünk egyetlen
nemzet uralmáról: a nemzetállam, az egy hazában egy nemzet
valóságáról -, mert mindig több nemzettel, több néppel,
multinacionális együttessel kellett számolni. A XVIII. század előtti
Magyarországon egyetlen felelős személynek sem jutott volna eszébe
nemzeti egyeduralomról beszélni, a magyarság kizárólagos hatalmát
eszménynek odaállítani, mert nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon
nemcsak magyarok laknak, hanem németek, szlávok, zsidók, jászok,
kunok, románok - és így tovább. (folyt.)
1990. október 13., szombat
|
Vissza »
|
|
- Az egység - 3. folyt.
|
Az egységesítés és hódítás szándéka előbb vallási alapon indult
meg: az igaz hitet akarták elterjeszteni az országban a különböző
felekezetek -, elindítva ezzel a vallási viszályokat. Majd pedig a
XVIII. századtól kezdve erősödött fel szerte Európában a nemzeti
kizárólagosítás gondolata -, kiváltva a nacionalizmus, majd a
rasszizmus őrületét.
Ha valaki az ezeréves magyar múltról beszél, tudnia kell, hogy
ez mindig több nép együttesét, minden egyes nép jogainak őrzését,
békés egymás mellett élést jelentett eredetileg -, és ezt kell
jelentenie ma is.
Minden vonatkozásban - vallási, kulturális, ideológiai,
politikai, vagyoni, de legfőként népi vonatkozásban - csakis a
meglevő különbségek tényére épülhet a társadalmi élet -: vagyis a
szabadságra.
A magyarság előrejutását és európai helyét csak az garantálja,
ha a magyarság garantálja a szabadságot a különbözőséghez, az
eltéréshez - legyen az politikai felfogás, vallásos hit vagy népi
hovatartozás.
Csak ha ezt megvalósítjuk, van erkölcsi alapunk annak
követeléséhez, hogy más országokban is biztosítsák a magyarnak, a
magyar kisebbségnek az eltérés, a másság jogát.
Ennek az állításnak is megcsinálhatjuk az ellenpróbáját, s akkor
meglátjuk, hogy a nacionalista egység katasztrófába sodor, mert a
nacionalista egység illúzió vagy hazugság, melyet csak a valóság
semmibevételével - tehát erőszakkal
- lehet megvalósítani.
A közelmúltban kétszer is láthattuk, hogy akkor volt csak igazán
megosztott a magyarság, amikor egységes volt: amikor
rákényszerítették az egységet. Ez történt a faji gondolat jegyében,
amikor a nemzeti egység mániája százezereknek diszkriminálást és
halált jelentett -, s ez történt a kommunisták uralma alatt is,
amikor az egység, az egységes ideológia vagy a munkás-paraszt egység
egyenlő volt az ország elnyomókra és elnyomottakra való
szétszakításával. (folyt.)
1990. október 13., szombat
|
Vissza »
|
|
- Az egység - 4. folyt.
|
Csínján kell bánni az egységgel
Alaposan meg kell vizsgálni:
hol és hogyan, milyen értelemben és vonatkozásban lehet és érdemes
megvalósítására törekedni.
Tudomásul kell vennünk, hogy demokratikus viszonyok között a
törvényekbe nem ütköző különbségeket megilleti a szabadság. A
különböző csoportoknak mindenekelőtt abban kell egységesnek lenniük,
hogy készek megadni a szabadságot a tőlük különbözőnek. +++
1990. október 13., szombat
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|