|
|
|
|
Vásárhelyi nyilatkozat
|
(Gordon Tamás) München, 1989. február 9. (SZER, Kommentár nélkül) - A Beszélő Vásárhelyi Miklóssal készített interjúsorozat befejező részét közli. A Nagy Imre kormány egykori sajtófőnökével Szilágyi Sándor beszélgetett. Hallgassanak meg belőle néhány részletet: 1956. október 23-ika átmeneti helyzetben ért nemcsak engem, hanem a Nagy Imre közvetlen köréhez tartozó többi barátomat is. Nyilvánvaló volt, hogy Rákosi bukási után a politikai légkör megváltozik. Az 55 márciusi és áprilisi határozatokkal valaminek történnie kell és ennek tükröződnie kell majd a velünk tanúsított magatartásban is. Bennünket ugyanis a pártból kizártak, megfosztottak állásunktól, teljesen lehetetlenné tettek. Engem például két szakaszban távolítottak el állásomból. Először közvetlenül a márciusi határozat után mivel szolidárisnak vallottam magam Nagy Imrével, ekkor a Minisztertanácsból, ahol a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese voltam. Visszahelyeztek ahhoz a kétnyelvű angol-orosz propaganda magazinhoz, amelyet 52-től szerkesztettem. Ez azonban csak rövid ideig, pár hónapig tartott, mert júniusban Hruscsovék első belgrádi látogatása után volt egy párttaggyűlés a lapkiadó vállalatnál, ahol többen, Gyimes Miklós, Fazekas György és mások rámutattunk, hogy a Rajk-per tisztázatlanságai és az egész politika tarthatatlan ezután a kibékülés és helyzettisztázás után. Az eredmény az lett, hogy mindannyiunkat kitettek az állásunkból, barátok, ismerősök segítségével különböző helyekre vetődtünk. Fazekas a BSZKRT-hoz került sajtóreferensnek, mert akkor barátunk, Surecz József volt ott a vezérigazgató. Gyimest a Corvina vette fel lektornak, én pedig a Művelt Nép Könyvkiadóhoz kerültem könyvtárosnak 1800 forint fizetéssel. Lektori, vagy szerkesztői munkát nem lehetett rám bízni, az már politikai felelősséggel járt volna. Ebben a kis könyvtárszobában gyűltünk össze nagyon-nagyon sokszor. Itt született az író memorandum és sok más akció, amit ebben az időben 1955 tavasza és 56 ősze között elterveztünk és végrehajtottunk. A többiekkel hasonló volt a helyzet. A Szabad Népnek úgyszólván az egész-lázadó csoportját, akik 54 októberében azon a nevezetes taggyűlésen élesen bírálták a pártvezetést, mind egy szálig kitették. Fehér Lajos, Mérai Tibor, Kende Péter, Kornai János, Novobáczki Sándor és mások tartoztak ide. Többünket a pártból is kizártak: Nagy Imrét, Haraszti Sándort, Gyimes Miklóst, Fazekas Györgyöt és engem. Tehát egy sor személyi kérdés várt megoldásra egyrészt politikai síkon, másrészt a foglalkoztatás síkján. Végül az történt, hogy anélkül, hogy nekünk módot adtak volna bárminek is a megvitatására, a Központi Ellenőrző Bizottság egymás után behívott bennünket. Visszaállították a párttagságunkat, tehát Nagy Imréét nem tudom pontosan - mondjuk 1919-től kezdve, a Harasztiét 1930 valamikortól az enyémet 1939-el és így tovább. Eltörölték a pártbüntetéseket is végestelen végig. Tárgyalások kezdődtek az elhelyezkedésünkről is. De én még október 23-án is könyvtáros voltam, tehát ez is mutatta, hogy nem nagyon siették el a dolgot. Olyan területeken viszont, ami nem közvetlenül a párttól függött, nagy változások történtek. Az írószövetség új választmányt választott és ebbe az összes megbélyegzett ember bekerült. Ugyancsak új választmánya lett az Újságíró Szövetségnek, ahol elnökül Haraszti Sándort választották és a választmány, vagy elnökség tagja lettem többek között én. Személyileg tehát ez volt a helyzet. A politikai helyzet viszont napról napra élesebbé vált és a vezetés játéktere egyre szűkült, a cselekvési lehetőségek még 1956 júliusában is jóval kedvezőbbek lettek volna, mint akár már szeptemberben. De a vezetés rendkívül rövidlátóan taktikázott. Egyáltalán nem érezték, hogy mennyire válságos a helyzet. Erre a legjellemzőbb, hogy közvetlenül a forradalom előtt 10 napra elmentek Jugoszláviába a párt egész vezetősége: az első titkár, Gerő Ernő, a párthierarchiában közvetlenül utána következő Kádár János, a miniszterelnök Hegedűs András, folytathatnám a sort. Itthon a vártán, csak a boldogtalan Ács Lajos maradt, aki fiatal, gyakorlatlan ember, nem is valami rátermett. Ha az ember visszagondol rá, hajmeresztő dolgokat műveltek. Vadászgattak, téeszt látogattak, 10 napot eltöltöttek, pedig - mint ez Hegedűs András visszaemlékezéséből is kiderül - a tényleges ügyeiket maximum 2 nap alatt el lehetett volna intézni. De ők teljesen gondtalanul töltötték ott az időt. Nem is tudom, mit minősítsek súlyosabban, a felelőtlenséget, vagy az ostobaságot. Ennek az útnak egyébként - megítélésem szerint - az volt a tulajdonképpeni politikai célja, hogy rendezzék a viszonyt a két párt között és ezáltal elszigeteljenek bennünket. A mi kritikánknak az egyik fő tárgya a jugoszláv párthoz fűződő viszony felülvizsgálata volt. A viszony rendezését nem sikerült ugyan elérnie ennek a vezetésnek, de maga a tény, hogy a delegációt protokolláris tisztelettel fogadták, bizonyos mértékben megerősítette a politikai helyzetüket. Mégis - mondom - elképesztő, hogy egy ilyen helyzetben 10 napra teljesen magára hagyták az országot. - Ezt már akkor is így értékelted? - Hogy a politikai légkör feszült, az egész helyzet válságos, ezt én éreztem és így tényleg érthetetlen volt előttem a lépés. Ha viszont azt mondanám, hogy akár csak 23-a reggelén is tudtam, hogy mi fog történni, hogy mi robban ki, akkor nem mondanék igazat. Ez mindannyiunkra vonatkozik, jóllehet dokumentálisan is igazolható, hogy Nagy Imre több beadványban és följegyzésben figyelmeztetett a válságra és mi is figyelmeztettük a funkcionáriusokat, hogy a tűzzel játszanak, de hogy forradalom lesz azt nem mértük föl. - Mikor ismerkedtetek össze Nagy Imrével? - Én 1945-től ismertem őt. Előbb földművelésügyi- majd belügyminiszter volt, azután a Ház elnöke és nekem, mint a Szabad Nép újságírójának többször volt vele megbeszélni valóm. De ez még csak felszínes kapcsolat volt. Ismert engem, mert bennünket, akik a Szabad Népnél sok cikket jegyeztünk, bennünket azért ismertek. De szorosabb kapcsolat csak később alakult ki köztünk, egy véletlen folytán még 53 előtt. Én 1949-től félre voltam állítva, eltávolítottak a Szabad Néptől. 1952-ben viszont ránk bízták a Vengrija-Hungary szerkesztését. Az orosz szerkesztő a nyelvet elsőrangúan beszélő Jánosi Zsóka, Nagy Imre lánya lett. Tehát így kerültem közelebb Nagy Imréhez. Ennek tulajdonítom egyébként, hogy 53-ban, amikor miniszterelnök lett, komoly harcot folytatott Rákosival annak érdekében, hogy az általa felállított Tájékoztatási Hivatalnak én legyek az elnökhelyettese. Amikor aztán őt megbuktatták, én is rögtön elkerültem erről a posztról, amint azt az előbb elmondottam. A forradalmi napok felelevenítésében nem akarok elveszni, mert soha nem jutnánk el a voltaképpeni témánkhoz. A lényeg az, hogy én csak november elsején kapcsolódtam be a kormány munkájába, amikor elfogadtam a sajtófőnöki szóvivői posztot. Addig az én helyzetemre az volt a jellemző, hogy elvesztettem a biztonságérzetemet abban az ellentmondásban, ami Nagy Imre kormányzása és a tömegek felkelése között "feszült. Passzív voltam. Nem tudtam támogatni ezt a kormányt és ezt a politikát, de nem is vettem fel a kapcsolatot semmiféle felkelő csoporttal, még az egyetemistákkal sem. Voltaképpen így volt ezzel az egész csoport, még Losonci és Donáth is akiket távollétükben kooptáltak a központi vezetőségbe, még ők is eljöttek 26-án a pártközpontból. Előtte beadványokban fejtették ki egyet nem értésüket a szovjet csapatok behívása, a történtek ellenforradalomként való értékelése és az egész politika változatlansága miatt. 28-án megtörtént ugyan a fordulat, de mi ezt sem tartottuk elegendőnek, mert igaz, hogy a párt megváltoztatta az álláspontját a történtek értékeléséről, de nem vonta le a konzekvenciákat és lényegében ugyanazzal a gárdával akart továbbmenni, ami képtelenség volt. Mi gyakorlatilag akkor kapcsolódtunk be ismét a politikai életbe, amikor a vezetés elismerte a többpártrendszert és bejelentette a semlegességet. - Ez elvi kérdés volt? - Nem. De a történtek után evidens volt, hogy ennél kevesebbel nem érik be azok erők, akik a felkelésben és a forradalomban tevékenyen részt vettek, akik csinálták. - Ezekről a kérdésekről korábban nem is esett szó közöttetek? - De, szó esett róluk. A nemzeti függetlenedés Nagy Imre 55 körüli írásaiban, beadványaiban az egyik legfontosabb kérdéskör. A többpártrendszerről is beszéltünk, de azt elvetettük. Gyimes volt egyébként, aki még jóval az októberi fejlemények előtt, talán még Rákosi uralma alatt felvetette, hogyha mi komolyan gondoljuk, hogy demokráciát akarunk, akkor itt a nép akaratának kell érvényesülnie. Erre valaki feltette a kérdést, na és mi történjék akkor, ha a nép -horribile dictu - Mindszentyt akarná. Akkor ennek a kívánságnak eleget kell tenni, felelte Gyimes. Ez egy rossz kívánság, a nép ezt meg fogja szenvedni, de a népnek a saját kárán kell tanulnia. Demokráciát másképp nem lehet csinálni. - Ezzel kapcsolatban merült fel tehát a demokrácia és a többpártrendszer kérdése, amelyet azonban Gyimes kivételével mindannyian elutasítottunk. Nem taktikai okokból, hanem mert akkor még mi is, - Nagy Imre, Haraszti különösen, mint az idősebig*, generáció tagja, - azon a véleményen voltunk, hogy Magyarország számára az egyetlen elképzelhető létforma a szocializmus. A szocializmushoz a leghatékonyabban és leggyorsabban a kommunista párt uralma vezeti el ezt a boldogságra vágyó népet és a jövő csak azon múlik, hogy nem úgy kell megvalósítani, ahogy azt Sztálin csinálta, hanem jól, okosan, demokratikusan, tisztességesen. Az fel sem merült bennünk, hogy visszatérjünk a többpártrendszerhez, amelyben esetleg a nem kommunista, polgári pártoké lenne a többség. (folyt.)
1989. február 9., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|