|
|
 |
|
 |
- Csernobil négy éve - 1. folyt.
|
- Vált a kép: okkersárgára vakolt iskolaépület jelenik meg.
Növényekkel telezsúfolt, üvegházra emlékeztető tanterembe vonulnak
be glédában az általános iskolai tanulók.
Öt kilométerrel arrébb, Trilicivóban vagyunk, a sugárzás
erőssége itt 15-40 curie, helyenként még ennél is nagyobb. Veszélyes
hely ez, mégis emberek élnek itt, a kérdés csak az, hogy miféle élet
ez?
Az iskolában cserepes virágokkal, facsemetékkel négyfalközti
erdőt rendezett be egy tanítónő a kisdiákoknak, hogy láthassanak
zöldet. A helyi, súlyosan sugárszennyezett erdőbe, mezőkre kimenniük
ugyanis szigorúan tilos, játszaniuk csak az asztfalton szabad. Ide,
az iskolai póterdőbe viszik sétáltatni a gyerekek még kutyájukat is.
A Csernobiltól 50 kilométerre fekvő helységben az atomrobbanást
követően teljes hat napig senki nem riadóztatta a lakosságot. Hat
nap után a tanácselnök már nem bírta tovább, hivatalos engedély
nélkül, saját felelősségére kiüríttette a falut, de vesztére, mert
ahová átköltöztették az embereket, ott még nagyobb volt a sugárzás.
Vissza kellett tehát térniük ide, s ez a falu számukra a végállomás,
nincs település, ahol helyet szoríthatnának nekik, és pénz sincs,
hogy elszállítsák őket.
A trilicivói általános iskola tanítónői nagyon is jól tudják,
milyen veszélyeknek vannak kitéve diákjaik. Pedagógusi munkájukat
tehetetlen dühvel, rezignáltan végzik, több tanerőnek is előírták,
hogy csakis itt, sehol másutt nem dolgozhatnak.
- Tudja, ha az ember a gyerekekre gondol, az az érzése, hogy
lassan, de biztosan megöli őket. Én például magam is paradicsomot
ültetek, mert itt nálunk sehol sem árusítanak zöldséget, és
valahányszor odateszem ezt a paradicsomot a gyerekek elé, mindig
arra kell gondolnom: na, megint adtál nekik egy kis mérget. Úgy
érzem magam, mintha gyilkos lennék. (folyt.)
1990. április 26., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|