|
|
|
|
|
|
|
|
OS:
Felhívás május elseje megünneplésére
"A Szakszervezetek
Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szakmai szövetségei a munkavállalók
nemzetközi összefogásának, a munkának, a munkásszolidaritásnak a
100. május elsejei megünneplésére hívják, várják a miskolci és
Miskolc-környéki dolgozókat, családokat a Csanyiki parkba, ahol
hagyományos majális megrendezésére kerül sor"
Vatikáni Rádió:
Paskai-cikk húsvétkor
"Az
elmúlt négy évtizedben a vallás elleni erős nyomás ellenére is sokan
hűségesen és áldozatokat vállalva kitartottak hitük mellett.
Lelkiismeretes munkájuk, becsületes helytállásuk tanulságtétel volt
amellett, hogy az autentikus keresztény élet mindig építő jellegű a
társadalomban, még ha ezt sokan nem is akarják elfogadni. Az
egyháznak a történelem folyamán sokszor kellett bizonyítania, hogy a
kereszténység nem visszahúzó, hanem építő erő a közösségben, mert
azokat az erkölcsi értékeket hordozza, amelyeket az egészséges
tórsadalmi élet nélkülözhetetlen alapját alkotják."
|
|
|
|
|
|
|
Interjú Sinkovits Imrével
|
(Bognár Vera) Washington, 1989. április 15. (Amerika Hangja, Reggeli híradó) - Bognár Vera: Mi a véleménye a mostani Magyarországról? Valójában történt változás? Sinkovits Imre: A változások folyamatban vannak. Én úgy látom, közben valaki belebeszél, a vonalunkba, de ez nem számit, megszoktam az elmúlt néhány évtizedben. Ez még a jobbik eset, de le is szokták hallgatni, meg a levelet felbontják. Szóval hála istennek itt már nem tartunk. Na látja, ez is egy jó dolog. A másik, amit el szeretnék mondani, hogy itt nagy szándékok, nagy tervek vannak. Tehát, ahogy egy magyar diplomata barátom mondta nekem néhány évvel ezelőtt, amikor érdeklődtem ott külföldön járva, hogy otthon, ahonnan én jöttem, mi történik, akkor ez a magyar diplomata barátom azt mondta, a legocsmányabb hatalmi harc. Én ezt nem akartam elhinni, mert nagyon rossz ilyet elhinni. Azóta meggyőződtem róla: ha nem is ocsmány, de hatalmi harc folyik. Tudjuk a hivatalos megnyilatkozásokból, hogy a pártnak különböző frakciói vannak, annak az egy pártnak, amely tán létezik, az képviseli a hatalmat. Most ennek van egy olyan ága, amelyek között nekem nagyon sok személyes barátom van, akiknek a sorából néhány személyes jó barátomat kizártak. Tudniillik azt meg kell tudni érteni, hogy több mint négy évtizeden át, amikor egy ilyen monolitikus paternalista hatalom van uralmon, nem lehet másképpen a politika közelébe kerülni, csak azon az egyetlen kegyetlen, szörnyű, néha megalkuvást jelentő csatornán keresztül. Zárójelben teszem hozzá, hogy én soha semmilyen pártnak nem voltam a tagja. De minden tiszteletem, becsületem és alázatom azoké az emberéké, akik vállalták ezt a bélyeget, hogy ők a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai legyenek pusztán azért, hogy módjuk, lehetőségük legyen a nemzet jövőjének beleszólásába, majd formálásába, irányításába. Ezért tisztelem én elsősorban személy szerint Pozsgay Imrét. Számomra ő az iránytű, rajta kívül még van nagyon sok barátom, de magam is a Magyar Demokrata Fórum, ha nem is elnökségi, de alapító tagja vagyok, és van egy mellékfoglalkozásom a színháznál, ami eléggé lekötött. A hivatalos hatalomban, amit az ország tisztességes lakossága, a tízmilliónyi magyarságnak a kilenc milliója, azt a Pozsgay Imre képviseli. Az isten adjon neki erőt, egészséget, és tudja elviselni azokat a fenyegetéseket, amelyeket az ilyen Münnich Ferenc Társaság, Munkásőrség, volt ÁVH-sok tesznek. Most már gyűjtöm ezeknek a listáját, mert a párt első titkára, ez a Miskolcról jött bácsi azzal fenyegette az országot, hogy el fog uralkodni a fehérterror. Érdekes módon ő, aki körbe utazta azóta a világot, s tetszelgett mindenféle szerepben, ez a bácsi a fehérterrortól félti az országot, és közben minket, úgynevezett demokratikus ellenzéket fenyegetnek meg a volt a ÁVH-sok, még eleven munkásőrök és így tovább. Fura helyzet, nem? - Már ön személy szerint kapott fenyegetéseket? - Igen. Három olyan szép rajzos papírt, amire egy akasztófa van rajzolva, hogy "Itt fogsz lógni, te rohadt". Ez hasonló, amit Eörsi Pista kapott az ÉS-ben, aztán eljuttattak a Magyar Rádióhoz egy levelet, ami el is hangzott. Most vasárnap múlt egy hete, amelyben szegény szerencsétlen, aki írta - mert még a helyesírásával is baj volt - összekevert engem egy 30 éve a parlamentben ülő kommunista képviselővel, mert egyszerre voltam neki véres szájú ellenzéki, rohadt reakciós, ellenforradalmár, aki 30 éve bólogat a parlamentben. A Magyar Rádió eme műsorának ez a Vasárnapi újság reggel 6-tól 8-ig szerkesztőivel megállapodtunk, hogy nagyon jó ez, adjátok le így, ahogy van. Csak azzal a korrekcióval - tudniillik itt térek rá a mondandóm másik felére -, hogy a csepeli munkást, meg az újpestit, meg a hajógyári munkást sajnos már nem érdekli, hogy mi van a politikában. Őt az érdekli, hogy mennyit adtak neki a borítékban fizetéskor. Itt a legnagyobb baj, tehát érzésem szerint a tisztességet, korrekt magyar ellenzéknek, nem szalámiszeletekre kell osztódnia. Hangsúlyozom, ezt egy színész mondja, én nem vagyok politikus; nem szalámiszeletekre osztódnia, hanem ebben a történelem által kapott pillanatnyi szituációban, amikor végszót kaptunk, hogy ezzel a kifejezéssel éljek, a történelemben, hogy egy kicsit, még ha nem is eldöntsük, de befolyásolhassuk a saját nemzeti jövőnket, sorsunkat, akkor nem szabad bedőlni a hatalom ama törekvésének, hogy divide et impera. Most az ellenzéki csoportokat össze kellene fogni, a hatalmat átvenni. Aztán lehet keresni, hogy milyen színek hiányoznak a palettáról. Mert való igaz, hogy egy-egy szín ma nem a szivárvány. Hát maga a fehér fény is annyi fényelemzésből áll össze. Jelenleg én a taktikát abban látom, hogy összefogni, akár annak az árán is, hogy megmentsük a Magyar Szocialista Munkáspárt azon rétegét, csoportját, amely valóban reformer. Én, ha nekem kikiáltják azt, hogy holnaptól Pozsgay Imre a Magyar Köztársaság elnöke, akkor én azt mondom, hogy minden magyar ember álljon mögé és rá szavazzon. - Milyen hajlamot mutat erre az ellenzék, a többi ellenzéki csoport? - Volt ez az ellenzék és hatalom kerekasztal-konferenciája, amiről sajnos nem tudtam még azóta egyéb elfoglaltságaim miatt beszélgetni a barátaimmal, hogy mármint a Magyar Demokrata Fórum miért nem ment el. Meg vagyok győződve róla, hogy azért, mert az ígérgetések, a régi, rossz, olcsó, tartalom nélküli, csak felszínes pártzsargon szavait nem vették komolyan. Amíg aktívan magam is részt vettem egy ilyen vitában a Duna-parti White House-ban - Fehér Házban - Aczél György, Kádár János meg Knopp András és társai jelenlétében, akkor is le akartak bennünket egy ilyen pártzsargon lekvárral söpörni. Nem sikerült, mert hála istennek nagyon sok gondolkodó, értelmes magyar szociológus, történész, művész, író, költő stb. baráti kör összeáll. Igen ám, de én a gondot ott látom, hogy nekünk az állampolgárok tömegének a véleményére és magatartására van szükség. - Mit gondol, hogyan lehetne kirázni a magyar népet ebből a politikai apátiából? - Óvakodni kell, hogy katasztrófa, szakadék szélére sodródjunk. Valahol meg kell hamarosan fogalmazódnia hitelesen, bizonyíthatóan az utcaseprő számára is világos, politikai és gazdasági programnak. Mert ezt egyelőre csak kerülgetik, lyukakat tömtek be évtizedeken keresztül, és hát persze nem lehet egyik másodpercről a másikra átállni. És nagyon sok jó szándékú ember pártol velem is, jó szándékú ember akarását látom. De gondoljon bele, 40 valahány éve Széchenyi István mondását idézem: Elkövetni valamit egy nap elegendő, helyrehozni évtizedek is kevés. Negyven valahány esztendő ökörségét, hazugságát, maszlagát, népbutítását, népámítását kell megfordítani, egy népet, egy nemzetet öntudatossá tenni, kreatívvá tenni. Rettenetesen nehéz. - Elképzelhető, hogy ehhez valamiféle segítség, ha más nem, akkor Brezsnyevnél nagyobb türelem érkezik Gorbacsovtól? - Az biztos, mert ő legalább olyan nagy bajban van, ha nem nagyobban, mint mi, mert az egy többmilliós nép. Mi meg sajnos lassan fogyunk. Ott sokkal nagyobb a baj, hát nincs is ideje velünk foglalkozni, egyébként is n hiszek abban, hogy ő egy európai gondolkodású ember, és ő már nem foglalkozik azzal, hogy orosz impérium. Mint amíg a sztálinizmus a maga ködösítő ideológiájával gyakorlatilag egy impériumot váltott fel egy ilyen Világ proletárjai, egyesüljetek! ökörséggel. Ez egy baromság, kérem szépen. A nyugati világ bebizonyította, hogy nem haldoklik, hanem a legyőzött ad kölcsönt a győzőnek. Hát én még ilyen paradoxont az életben nem olvastam, amit meg kellett éljek 61 éves fejjel. - Művész úr! Hadd kérdezzem ezután a második foglalkozásáról. Miben játszik most? Milyen lehetőségei vannak? Árt-e a karrierjének ez a szókimondó becsületes álláspont? - Drága Verácska! Én soha nem törődtem vele, hogy pályámnak, karrieremnek, életemnek árt-e az én tisztességes patriotizmusom. Ennek megadtam az árát, nem úgy mint mások, akik belehaltak, börtönt viseltek, Recsken voltak és így tovább. A színész népszerűsége, amiképpen ezt Aczél György úrnak elmondtam több ízben is, nagyobb fegyver, mint a hatalom kezében a gumibot és a vízágyú. A színész, ha hitele van, ha szerzett valamiféle fajta népszerűséget, hitelt, akkor minden este van a színpadon kimondott szava, legyén az Sütő Andrástól fogalmazva vagy Baráth Imrétől, Katona Józseftől - tovább megyek - Galgóczi Erzsébettől, akinek Vidravas című darabját már a regényből készült színpadi adaptációját játsszuk a Nemzetiben, melyben én ama bizonyos MAORT pernek a Simon Pál főmérnökét játszom, ez 48-ban volt. Ha Verácska érdeklődik, akkor többet fog hallani idősebb kollégáitól, Magyar- Amerikai Olajkutató Részvénytársaság, a Rajk-pernek ez volt a főpróbája. - Hallottam róla. Gondolja el, hogy valamelyik este, a darab arról szól, hogy ez 8 évig a börtönből irányítja a magyar olajkutatást. Közben a felesége kitelepítésben meghal. Aztán a barátja egy ügyvéd, aki ugyancsak közben ki volt telepítve 56-ban, kiszabadítja. Tehát akkor tudjuk már, 56 tavaszán más volt a széljárás, és aztán végül találkozott a barakkban valakivel. Ez hosszú, ezt elkerülöm, és azt mondja, mi lesz most magával, mérnök. Mire én: megírom a szabotázsperem hiteles történetét. Mire a hitvány: mérnök úr nem fog megjelenni. Mire én: nem baj, csak legyen leírva. Tudja, milyen félelmetes, hatalmas ereje van a lefektetett dokumentált igazságnak? És aznap este kitört az erkélyen erre a mondatra a taps. A bemutatón ott voltak az elvtársak, a feleségem a tapsnál, már mint az előadás végén csak azzal volt elfoglalva, hogy szemlélje, ki nem tapsol. Hát kérem szépen, azok nem tapsoltak, akiknek van mit veszteniük. Itt valóban az én nyugat-európai magyar diplomata barátomnak van igaza: hatalomféltés folyik, még mindig. Hiába ül már roskatagon itt egy aggastyán, csak az orvosok tartják össze Kádár Jánost, meg Gáspár Sándort, meg a többi szerencsétlent - hadd ne sértsem meg őket, mert idősebb emberek - hiába tartják össze, azért egyszer oda kell állni, és azt kell mondani, hogy kérem tisztelettel, mi rontottuk el az egészet, mert bedőltünk, hittünk, mert hülyék voltunk, mert kretének voltunk, felvettük a hiteleket, hogy dugdossuk a lyukakat. Halló igen! - Igen! - Ez egy másik halló - ez egy magyarországi halló. Nem baj. Még nem válaszoltam valójában a kérdésére. Engem nem zavar már 61 éves korban, az ember már nem akar karriert csinálni, legfeljebb, ha a szervezete engedi, élni szeretne, mert még megannyi tervem van az életben, amit gondolok, hogy el kellene végezni, mert hasznos, meg hátra kéne hagyni. Nem nekrológra vagy önéletrajzra gondolok, hanem a fiatalokban van egyfajta igény. És tudja - most össze-vissza csapongok - amikor 1982-ben öt hétig az Egyesült Államokban voltunk a református tiszteletes Handa András meghívásának köszönhetően, és ott kézről-kézre adtak bennünket, én akkor lettem igazán szomorú. - Miért? - Mert akkor láttam, hogy mennyi nagyszerű kvalitású, tiszta lelkű, tehetséges magyar hazafi kényszerült elhagyni, a hazáját, azért, hogy a keménysége kiteljesedhessen, hogy amit az isten beleoltott talentumot, valahogy, ki tudja virágoztatni. És közben itthon meg állunk itten az ilyen lebetonozott agyú ökrökkel. Valami kétségbeejtő. - Akiben van valami elképzelt, valami vágy, valami talentum, az itthon nem tud dolgozni. Vagy ha szóhoz jut, akkor életveszélyesen megfenyegetik, mint március 15-ike előtt Pozsgay Imrét, hogy "le leszel lőve te (...?)". A feleségétől tudom, hogy amikor Győrben fellépett a pódiumra szegény Ilonka, Pozsgay Imréné, a frászt kapta, mert férje feje fölött, a mögötte lévő háztetőn kúszott fel egy ember. Később kiderült, hogy egy fotográfus. Na de amíg ez kiderült, szegény asszony mit állhatott ki. Gondolt ugyebár Dallasra meg egyebekre, a történelem ismer ilyen példákat. - Hogyne. - Összevissza beszélek, sajnos. - Egyáltalán nem, és nagyon nagyon köszönöm, hogy időt szakított. - Én nagyon bízom benne, és hiszek abban, hogy Illyés Gyulára hivatkozom, és ezzel köszönnék el, mert magának sokba kerül ez a telefon. - Az nem. - Már ráadásul másodszor. - Nem, semmi baj. - Illyés Gyula mindig azt mondta, amikor nagyon el voltam keseredve: "Öcsémuram, lapozza fel a magyar történelmet. A válságos idők mindig megszülték ennek a nemzetnek az alkalmas vezéreit". Én most még nem merem nagyon hangosan kimondani, valahol érzek egy ilyen új kisded világra jövetelét. Egy kevés, többnek kell jönni. De ma a fiatalok között is látok, mindenféle fajta területen csak meg kell jönnie a kontraszelekciónak. Az működött közel fél évszázadon keresztül, ez nem megy tovább. Vagy teljes csőd, de az nem a mi csődünk, az a hatalom csődje. A még jelenlévő hatalom csődje. Az már megint csak nekünk jó. - Halló! - Itt vagyok, művész úr! - Nagyon szépen köszönöm. - Nincsen mit, nagyon szívesen. - És nagyon örülök, annak ellenére, hogy ilyen szomorú témákról beszélgettünk, mégis talált egy optimista befejezést hozzá. - Akkor még mondok valamit, és akkor tényleg elbúcsúzom. - Igen. - Ezt a mostani március 15-ikét, amíg élek, nem tudom elfelejteni. - Miért? - 1948 után 1981-ben New Yorkban a (...) College halljában voltunk boldogok Csoóri Sándorral, mert meghívott bennünket oda március 15- ikére a magyar emigráció szervezete. Én ottan sírtam, olyan boldog voltam. Sándor ünnepi beszédében el is mondta, hogy ő harminc nem tudom én hány éve nem érezte így magát március 15-ikén. Most, amikor a hatalom betojt, és nem mert kirendelni rendőröket, mert tudja, hogy nagyon nagy a baj, felnőtt módra vizsgázott a magyar nép. Reggeltől estig tíz- és százezrek vonultak az országban mindenfelé. Este fáklyás felvonulás a Várban, a Táncsics-szobortól a Táncsics, Kossuth börtönén keresztül a 48-as szabadságharcos szoborig, a Dísz térre. Szavalatok, versek, beszédek. Jó magam is köztük és semmi rendbontás, mert amikor felléptem ott a Várban, a Dísz téren a dobogóra, s az emberek elkezdtek üvöltve kiabálni, elsírtam magam. Nem tudtam mást mondani, hogy "Kedves barátaim, elnézést kérek azoktól, akik idősebbek, hogy őket is letegezem. Letegezem, de úgy érzem, ez egy olyan pillanat, amikor nincs ön, maga, kegyed és így tovább, hanem egyek vagyunk mind magyarok, és akkor már szabad tegezni, megint kitört a taps. Utoljára ugye tudjátok, mikor éreztem így magam? 1956 október 23- ikán, a Petőfi-szobornál. Én elmondtam Petőfi Sándornak a 19. század költői-t, valamint a Feltámadott a tenger-t, én nem tudtam, hogy ez ekkora nagy költő, hogy minden harmadik, negyedik soránál a közönség közbetapsolt, meg nevetett. Persze ehhez kellett egy olyan történelmi dátum, és akkor megemlítettem, hogy "Drága barátaim, nagy bajban van a még uralmon lévő hatalom, tudomásul kell vennie, hogy a magyar nép felnőtt". Ezzel köszönök el Verácska. - Nagyon szépen köszönöm. Kívánok önnek sok sikert és további hasonlóan boldog és önfeledt pillanatokat. - Köszönöm szépen, drága. Isten megáldja, minden jót kívánok. - Viszonthallásra.
1989. április 15., szombat
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|