|
|
|
|
|
|
|
|
OS:
Az MDF stratégiai tárcának tekinti a Honvédelmi Minisztériumot
"A honvédelem
ügyével, a Honvédséggel és a Honvédelmi Minisztériummal ennek
megfelelően kíván foglalkozni a jövőben is, amit számos
nyilatkozatban és nyilvános beszédben fejtett ki Antall József, az
MDF országos elnöke is. Ezért minden olyan nyilatkozat, amely ettől
eltér, félreértés, tévedésen alapul, vagy személyes véleményt
tükröz."
SZER, Világhíradó:
Az adósságok átütemezése
"... csábítónak látszik a gondolat, hogy az ország hitelezői
meghatározott időre halasszák el esedékes követeléseik
érvényesítését, tehát a törlesztések kifizetésére csak később
kerüljön sor. Vagyis: az ország kormánya kérje az átütemezést a
hitelezőktől.
Akik támogatják a gondolatot, arra hivatkoznak, hogy az ország
időt nyer. Egy megszabott időszakban nem nehezedik rá a törlesztés
terhe."
|
|
|
|
|
|
|
Kitüntetések, poszthumusz díjak
|
-------------------------------
München, 1990. március 13. (SZER, Magyar híradó) - A Kossuth-díjat adni szokták, nem kapni. Az Aczél-féle kultúrpolitika tömör megfogalmazása a hatvanas években született. Ha elnézzük a ma Kossuth-díjjal, Széchenyi-díjjal kitüntetettek névsorát, vagy az Érdemes- és a Kiváló Művészeket - láthatjuk: bőven volt mit törleszteni. De vajon ennek a kormánynak a feladata a törlesztés? Lángh Júlia jelentkezik Budapestről:
- Jóvátétel, rehabilitáció - a búcsú úriemberi, gesztusok vannak. A hatalom jelzi, hogy tisztása mossa lelkiismeretét. Sőt még azt is, hogy megbékélt, hiszen jutalmat ad azoknak, akiket korábban büntetett. A Parlament aranyló kupolatermében fejet hajt Márai Sándor, Hamvas Béla, Bibó István emléke előtt - poszthumusz Kossuth-, illetve Széchenyi-díjat ítélve nekik.
Az, hogy a Kossuth-díj nálunk becsület és dicsőség dolga, már elvezetett odáig, hogy nyilvánosan is föltétetett a kérdés: nem szégyen ez inkább egy kicsit? - Aztán mégis - nemzeti intézményként megőrizve - tisztábbra mosatott a mellé társított Széchenyi-díj nevével.
Három olyan író kapott ma Kossuth-díjat, akinek a jelenlegi kormány pártjának jogelődje publikációit letiltotta, nevüket leírni sem volt szabad, akiket molesztáltak, vegzáltak, házkutattak és határon megmotoztak, emigrációra próbáltak rávenni, vagy útlevelüket betiltották. (folyt.)
1990. március 13., kedd
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Kitüntetések - 1. folyt.
|
Tisztelet tehát Csoóri Sándornak, Konrád Györgynek, Mészöly Miklósnak. De nem a Kossuth-díjért, hanem egész életművükért, a nehéz évtizedekben is mindvégig tiszta, emberi és erkölcsi magatartásukért. Példamutatásukon még a Kossuth-díj sem ronthat. És a közvélemény eléggé bölcs ahhoz, hogy ne tekintse nevük mellett szégyenfoltnak e bizony sajnos lejáratott díj emlegetését. Hiszen végül is a sok, máris névtelenségbe süllyedt pártszerző mellett mégiscsak ott voltak a sorban olyanok, mint Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László, Veöres Sándor.
De azért valami mégsem stimmel ebben az egészben. És nemcsak az, hogy ezek az írók nem a mostani hatalom emberei, díjazásukat - ha kell ilyen egyáltalán - a szabad választások utáni hatalomnak illett volna átengedni. Ezek a díjak a letűnőben lévő hatalom lelkiismeretének kellettek igazán. A legelegánsabb az lett volna, ha elvállalják: nem adunk díjat, mert nem tudunk kinek adni. Akiknek szeretnénk, azokat nem érdemeljük meg, akiket pedig megérdemelnénk, azokat szégyelljük - ez lett volna az igazán korrekt.
De hát nem tudták megállni, hogy ne adjanak azoknak, akiknek a szép tiszta nevét pedig ez a hatalom - az előző folyamatos jogutódja - bizony nem érdemli meg. És különben is: van valami visszás abban, hogy az az állam, amely mindenhová elérő kezével annyi mindent elvett az országtól és polgáraitól, anyagi javakat és erkölcsi értékeket egyaránt, az díjakkal - és a tetejébe még: rangsorolt díjakkal, mintha ő döntené el ki a legjobb, ki az utána következő legjobb -, ezekkel megsímogatja művészei és tudósai őszülő fejét. (folyt.)
1990. március 13., kedd
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
- Kitüntetések - 2. folyt.
|
Az Állami Díjat bölcs önmegtartóztatással már eltörölték. De ez a többi -, ez talán nem állami? Miként a tanár és a szülő intelmet és dícséretet, állam-apuka kisebb-nagyobb díjakat oszt, megítélve: ki a jó, ki nem. Sőt azt is: ki mikor jó és mikor rossz.
A szülő vagy tanár, az legalább - hacsak nincs súlyos személyiségzavara - viszonylag következetes abban, hogy miért méltat és miért büntet. De az állam - idő teltével - ugyanazért a viselkedésért ad piros pontot és dícsérőt, amiért korábban fekete pont és intő járt.
A ma kitüntetett művészek nem változtak. A hivatal hatalom-értékrendje változott. Az alkalmazkodott az övékéhez. Egyébként: ennél okosabbat nem is tehetett volna.
Csakhogy: miért kell az államnak osztogatnia ezeket a piros pontokat? A csúnyáska kis ezüst-babérkoszorú kitűző mellé nyújtott oklevélen még a kommunista címer van. A folyamatosság - bizony - letagadhatatlan. Az állam ad, az állam elvesz - ugyan már, hagyjuk ezt a Jóistenre Vagy pedig - már ami a díjakat illeti - inkább az alapítványokra, a kiadókra, a kritikusokra, az író-, művész- és tudóstársakra. Vegye észre az állam, hogy nem mindenható atya, és annak kinyilatkoztatása hogy ki milyen jó művész, bizony nem őrá tartozik.
Abban a reményben köszöntöm mégis mindennek ellenére a ma díjazottakat, hogy egy utolsó szertartás kényszerű és udvarias résztvevői voltak, és hogy a rendszerváltás után már nem az állam, nem a mindenkori hatalom osztja majd be díjakkal tudósok és művészek rangsorát. +++
1990. március 13., kedd
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|