|
|
|
|
|
|
|
|
OS:
A Pannon Nyomda nyilatkozata
"A Pannon Nyomda Veszprém megyében
felajánlja a segítségét egy esetleges ,,Springer-puccs,, esetére a
lapgazda megyei lapkiadó vállalat, és így közvetve az MSZP részére.
Erre azért kerül sor, mert az MSZP csütörtöki sajtóértekezletén
Fabriczky András, az MSZP gazdasági vezetője úgy fogalmazott: nincs
lehetőségük az ilyen akciók ellen tenni. A segítségnyújtás
felajánlására a nemzeti vagyon védelme, és nem pártos
elkötelezettség ösztönzött bennünket."
Amerika Hangja:
A Kisgazdapárt helyzete a választások után
"... nekünk nemcsak földprogramunk van. Ez azért került az utóbbi
hetekben, hónapokban az érdeklődés homlokterébe, mert ezt vitatták a
legtöbben. Emiatt egy kicsit talán háttérbe szorult az, hogy azért
nekünk egy komplex gazdaságpolitikai programunk van. Általában is
foglalkozunk a tulajdonnal, nemcsak a földtulajdonnal foglalkozunk."
|
|
|
|
|
|
|
Tamás Gáspár Miklós-interjú
|
(Kasza László) München, 1989. február 12. (SZER, Gondolatforgató) - Ha az ember csak a hivatalos sajtó, rádió, tévé útján, értesül a magyarországi eseményekről, hajlamos egyfajta optimizmusra: rendeződik előbb-utóbb a helyzet, hiszen ezt is, azt is meg lehet már írni, meg lehet már mondani. Ezzel szemben áll személyes beszélgetéseink tanulsága: az otthon élő ismerősök elismerik ugyan fenntartás nélkül, és fontosnak tartják ezeket az eseményeket, ezeket a változásokat - de optimizmusnak a jövőt illetően sokszor még a nyoma is hiányzik belőlük. Erről a különös ellentmondásról beszélgettünk Tamás Gáspár Miklós filozófussal néhány héttel ezelőtt, amikor féléves londoni tartózkodás után útban volt Budapest felé. Ő akkor inkább a pesszimisták ítéletében hitt, én derülátó voltam. Tamás Gáspár Miklós azóta személyesen győződhetett meg arról, hogy kinek is volt igaza. Azóta Budapesten él. Most arról kérdezem telefonon, hogy milyen szemmel látja ő, a fél év utáni hazatért ember az eseményeket Magyarországon: - Kiderült azóta, hogy azok a kedves barátaim és mások, akik innen hallgatták a nyugati rádiókban elhangzott vélekedéseimet a magyarországi politikai helyzetről, még engem is optimistának tartottak, és optimizmusomat annak tulajdonították, hogy - bár ha figyelmesen követtem az eseményeket - mégsem éltem itt Budapesten egy fél évig, és Londonból nézve szebbnek látszott a menyasszony, mint amilyen. Ezt szinte mindenki így vélte, miután visszaérkeztem. Az első napokban nem értettem csak, de most már egy hónapja itt vagyok, és kezdem érteni hogy a hatalmas fölbolydulás, izgatottság, szüntelen eseményzápor körülményei között is miért nem nevezhető különösebben vidornak és boldognak a politikai közvélemény? Egyrészt világossá válik az, hogy a sajtónak ez a fölszabadulása része egy bomlási folyamatnak - a párt teljhatalma és egyeduralma bomlási folyamatának - amellyel együtt jár a teljes eddigi magyar államrendszer megingása és elbizonytalanodása. Az, hogy a sajtó megszűnt a sajtóirányításnak engedelmeskedni - mert tulajdonképpen erről van szó. Az előírások - kezdetben legalábbis - még érvényben voltak, és az újságírók egyszerűen fütyültek rájuk. Ez a sajtólázadás párhuzamos azzal, amit úgy lehet nevezni, "hogy Magyarország hovatovább kormányozhatatlanná válik. Itt a diktatúrának és az anarchiának egy egészen sajátos - és sok tekintetben félelmetes - együttéléséről van szó. Magyarországot ebben a pillanatban nem kormányozzák. Az ország tehetetlenül sodródik a válság különféle sziklái és örvényei között, és a pártvezetés befelé tekint, jövendő sorsa miatt aggódik, és pusztán a saját átmentésére tud koncentrálni, és a nyilvánosság - amely eddig az államhoz tartozott, az államnak egy része volt - az a bomlás tüneteit mutatja. Tehát az emberek számára bármilyen örvendetes az információ szabadságnak a hihetetlen kitágulása, a majdnem a sajtószabadsággal egyértelmű viszonyok kialakulása, ez egyébként - meg kell mondanom, hogy magyar nemzet politikai érettségére mutat, hogy ezt nem a fölszabadulás, hanem a bomlás tünetének tartják - és addig, ameddig a politikai szabadság összes föltételei nem jöttek létre, és ameddig az emberek életében valódi változás nem következett be, az, hogy a sajtó tudósít ennek a változásnak a meg nem történtéről -, ez az embereket nem vigasztalja. Mindenki örül annak, hogy jobban lehet tájékozódni, mindenki örül annak, hogy az a hazugság, amely eddig uralkodott és amely hazugság úgy tüntette föl, mintha Magyarországon nem volna más politikai erő, mint a kommunista párt - ez a hazugság megszűnt. Jelen vagyunk a már nem is első nyilvánosságnak nevezett, hivatalos, államilag kiadott és engedélyezett sajtóban, sőt a televízióban is meg- megjelennek ellenzéki arcok - olyan emberek arca, akik pár hónappal ezelőtt tulajdonképpen még a politikai rendőrség szigorú felügyelete alatt álltak és az emberek féltek velük szóba állni, nehogy maguk is veszélybe kerüljenek. Ezek jelentékeny változások, de azt hiszem, hogy egyet kell értenem azokkal a nem nagyon informált, nem nagyon aktív, nem nagyon elkötelezett honpolgárokkal itt Magyarországon, akik némi kétkedő fejcsóválással követik ezt az egész fölfordulást. - Milyen okokra tudod visszavezetni a fejcsóválásokat? Miben nem hisznek, miben gondolják azt, hogy valahol, valaki hamis kártyákkal játszik? - Egyrészt persze igazad van, amikor fölteszed ezt kérdést, mert hiszen az emberekben él a gyanakvás. Ez a gyanakvás mindig is élt, tehát ez nem annyira új elem, persze egy diktatúrában, ahol pénz, paripa és fegyver csak a párt tulajdonában található meg, nyilvánvaló, hogy az emberek tartanak a manipulációtól, és a manipuláció van is. Azt hiszem, hogy nyugodtan kimondhatjuk, hogy az olyanfajta kezdeményezések, mint ez a Reform nevű demokratikus hírmagazinnak álcázott bulvárlap - amelyet egyébként nagyon profi módon és tehetségesen szerkesztenek, ez kétségkívül egy független lap mezébe öltözött pártorgánum - ennek a legutóbbi botránya erről a nevetséges közvéleménykutatásról igazolta azokat, akik manipulációkra, összeesküvésekre és egyebekre gyanakszanak. - Ugyanakkor, hogy a Reform mellett mondjam, nem új jelenség az, hogy bizony most feltárták ezt a nevetséges manipulációt. - Természetesen ez nagyon ígéretes, és az hogy ez a manipuláció fölszínre került, az nyilvánvaló, hogy elsősorban a Nyilvánosság Klub bátorságának és forgalmának a következménye, és az, hogy erről részletesen tudósít a sajtó, az egy kicsit örvendetes jelenség. De maga amit föltárt, az kétségtelenül az embert egy bizonyos fokig gyanakvásra készteti. De éji nem ezt tartom a dolog lényegének, noha ezeket a dolgokat sem lehet kizárni. Ami itt lényeges, az az, hogy a sajtó és általában a tömegkommunikáció megnövekedett mozgástere, az két dolgot jelent az olvasó, rádióhallgató, tévénézők számára: Egy: azt, hogy oly mennyiségű bajt tártak föl a nekiszabadult sajtóorgánumok, mint soha annak előtte, de persze sokkal több a rossz hír , mint annak előtte, ez egy olyan jelenség, amelyet a Szovjetunióban is lehetett tapasztalni, és mint a népmesében a rossz hír hozójának szokták néha levágni a fejét, nem azét, aki a rossz hírt okozta. Kettő: ami - visszautalva arra, amit a bevezetőben mondtam - a sajtónak ez a nekiszabadult néha öncélú bátorsága és leleplező kedve nagyon kevés párhuzamot lelhet a voltaképpeni társadalmi folyamatokban. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Magyarországon munkahelyeken, szervezetekben, intézményekben ugyanaz - a felsőbbségi állam logikájára jellemző - szolgalelkűség és hierarchikus viszony uralkodik, mint annak előtte, tehát ellentmondás van a beszéd szabadsága és a cselekvésre való további képtelenség között. Van még egy dolog: az, hogy a politikai pezsgés, amely rendkívül fontos, nagyarányú és letagadhatatlan, elég nagy mértékben korlátozódik Budapestre és néhány nagyvárosra. Tehát az ország lakosságának nagy többsége számára ennek a pezsgésnek a színterei - néhány kivételtől eltekintve - láthatatlanok. Nekem nemrég alkalmam volt egy kelet-magyarországi nagyközségben az egyik ellenzéki mozgalom, a Szabad Demokrata Szövetség helyi csoportjának megalakulásában részt vennem. Nagyon is mellbevágott: ahogy vonattal és kocsival átvágott az ember az Alföldön, megérkezett a közép-európai Budapestről az igazi Kelet-Európába, ahol sár van, ahol félelem van, ahol sötét van, ahol továbbra is a helyi intelligenciának még egy kocsmája sincs, ahol összegyűlhet, ahol a politizálás talán egyetlen lehetőség az emberi élet, a társas élet, a normális érintkezési formáknak egyáltalán a fölvételére. Tehát a távolság a fővárosi pezsgés és a sajtó izgékonysága, valamint az emberek valódi életviszonyai között igen tetemes. Ez nem hangolja az embereket jókedvre - nem is beszélve arról a teljesen magától értetődő, evidens dologról, amit a gazdasági válság és a megélhetési viszonyok nehezedése okoz. Ez senkit nem tesz jókedvűvé, annál inkább sem, mivelhogy ma már a közgazdászok elemzéseiből, szakértők véleményéből azt is tudjuk, hogy a legutóbbi áremelés talán egy olyan áldozat, amelyet nem is kellett volna elfogadnunk. Ennek a gazdasági haszna kérdéses, és továbbra is az állam hajójának irányvesztettségét, horgonynélküliségét és kormányozatlanságát mutatja - ami az emberekéit természetesen aggodalommal, félelemmel, bizonytalansággal tölti el. Még egy további okot a rosszkedvre: ez már közvetlenül az új ellenzéki mozgalmakhoz kapcsolódik. Nehéz látniuk a politizáló, politika iránt érdeklődő, most bekapcsolódó állampolgároknak azt, hogy tulajdonképpen merre is tartanak az új ellenzéki mozgalmak. Az a bibói szellemű önkorlátozás, amelyet minden ellenzéki mozgalom elvállalt - növekvő számú kivételekkel ugyan, de még mindig elég jellemzően - az nem teszi lehetővé bizonyos kérdésekben az őszinte beszédet. Olyan nyilatkozatokra gondolok, mint amikor az egyik csoport kijelenti, hogy se nem ellenzék, se nem kormánypárt; a másik csoport ugyan egyértelmű ellenzéki gesztusokat tesz, de fenntart bizonyos szocialisztikus elemeket ennek ideológiájában - amelyek nagyon nehezen értelmezhetőek a jelenlegi ideológiai zűrzavarban. A harmadik ugyan nyíltan ellenzéki pártnak titulálja magát, de olyan baráti gesztusokat tesz az államhatalom felé, amit kevésbé radikálisnak tűnő csoportok sem tesznek meg. Tehát tájékozódni rendkívül nehéz ezek között a mozgalmak között. Ezen kívül az új mozgalmak vezetői még nem ismertek a közvélemény előtt, ha bármennyire el-el szórt nyilatkozataik megjelennek is itt-ott a lapokban. Kis Jánosnak a Valóságban megjelent interjúja kivételével az ellenzéki mozgalom vezetőinek portréja nem áll a közvélemény rendelkezésére - márpedig a személyek ismerete alapvető abban, hogy az ember tájékozódjék a politikában. Ez Nyugaton is így van, és itt is így kellene lennie. - A politikai pártok, irányzatok szerepéről, együttműködéséről még majd kérdezni szeretnélek - de előtte hadd idézzem egy ismerősömet, aki a közelmúltban járt itt, és ezt az országos rossz hangulatot, amelyet most te is igazoltál, ezt a borúlátást, egy mondatra sűrítette le. Azt mondta, hogy duma van, tettek nincsenek. Vagyis a régi tétel: hogy van egyfajta verbálreformizmus, amelyeknél azonban hiányzik a cselekedetek fedezete. - Ebben van igazság, és a reformretorika inflációja félelmetes mértékű, még a forint inflációjától is rosszabb. A kormányzat - azt hiszem - megint elmulasztotta a történelmi pillanatot: lett volna még tavaly egy radikális gazdasági reformnak népi támogatása, de annyit beszéltek közben a reformról, hogy mire az új ellenzéki mozgalmak színreléptek, a párt félénk reform-kezdeményezései - amelyek pont olyan felemásak, mint eddig voltak - egész egyszerűen elvesztették azt az érdeklődést, amely egy ilyen fordulathoz szükséges volna. Az emberek belefáradtak a párt átláthatatlan taktikázásaiba, és a reform végrehajtását immár nem a jelenlegi berendezkedéstől, hanem egy következő berendezkedéstől várják. Ezért van az, hogy a jelenlegi politikai vitákban a gazdasági kérdések megdöbbentően csekély szerepet játszanak, ugyanis lényegében mindenki erre gondol, talán még Grósz Károly is erre gondol, - bár nem ismerem elméjének belső berendezését - hogy a gazdasági reformot már egy újfajta fölépítésű magyar államhatalom fogja életbe léptetni, és addig a részletek már a kutyát sem érdeklik. (folyt.)
1989. február 12., vasárnap
|
Vissza »
|
|
Tamás Gáspár Miklós-interjú - 1. folyt.
|
Tehát itt a különféle eredeti bénultságok között a várakozás bénultsága is szerepet játszik. Azért koncentrál úgyszólván mindenki az alkotmányosságnak a választási- és gyülekezési törvénynek a jogtechnikai finomságaira, mert ezek a finomságok fogják eldönteni azt, hogy ki lesz az aki a valódi politikai cselekedeteket majd annak idején megcselekszi. Ugyanis pillanatnyilag - politikailag - senki nem cselekszik. Veszett iramban folyik a szövetségeskeresés, koalíciók keletkeznek és koalíciók bomlanak, személyes kapcsolatok jönnek létre és tűnnek el, barátokból lesznek ellenfelek, hihetetlen pezsgés folyik abban a párezres politikai, elsősorban budapesti közegben, ahol a jövő formálódik a maga zavarosságában és áttekinthetetlenségében - és meg kell mondanom itt a hallgatóknak, hogy - noha én magam benne vagyok ebben a párezres csoportban és noha egy évtizede részt veszek az ellenzéki politizálásban Magyarországon - nekem sem könnyű áttekintenem a napról-napra változó fordulatokat. Itt egy olyan bugyborékolás, erjedés folyik, amelyet, ha az ember fél óráig máshová figyel, már szinte lehetetlen követni. Ez arra vezet, hogy mindenki valamilyen értelemben várakozó állásponton van, tehát ez a buzgó ülésezés, konferenciázás tulajdonképpen egy tehetetlenséget és félelmeit is takar. A saját erőnk nem-ismerete, és a felelősség rettenetes súllyal nyomasztja azokat az embereket, akik kormányhivatalt soha nem viseltek, de akikre esetleg várhat a fordulat véghezvitele. - Az előbb már elkezdtél beszélni arról, hogy a független szervezetek milyen szerepet játszanak, játszhatnak, próbálnak játszani a politikai életben. Az utóbbi hetek eseményei, nyilatkozatok - és most már itt cselekedetek is - arra utalnak, hogy a párt nem tesz úgy, mint hogyha egyedül uralná a politikai színteret, egyfajta párbeszédet kezdeményezett, vagy fogadott el - fogalmazzunk ahogy helyesnek látjuk - az alternatív szervezetekkel. Konkrét ajánlatokat tett, és ezeknek a konkrét ajánlatoknak már eddig is voltak eredményei. Gondolok arra, hogy a Jurta Színházban a párt képviselői egyrészt leültek a nagyobb független szervezetek képviselőivel és vitatkoztak az együttműködés lehetőségéről. Ugyancsak egyfajta nyilvánosság előtt a Magyar Demokrata Fórum és megintcsak az MSZMP képviselője a Politikai Főiskolán is leült és beszélt arról, hogy milyen együttműködési lehetőségek vannak. Hogyan értékeled ezeket a jelenségeket? - Ez a párbeszéd - amely csakugyan elkezdődött, és amelyről a Szabad Európa Rádió egy másik adásában azt mondtam, hogy - itt, bár egy fontos kezdeményezésről van szó - alapvetően egy színjáték ez, amelynek a magyar állampolgárok egyelőre csak nézői. A párbeszéd ez kétségkívül rávilágít arra, hogy milyen szerepe van pillanatnyilag a független szervezeteknek és mit gondolhat erről a párt. A helyzet paradoxonja az, hogy - noha a párt továbbra is egyeduralkodó ebben az országban - erről ne legyenek illúzióink - ennek ellenére a politikai kezdeményezést kiengedte a kezéből. Beszéljünk magyarul: vannak a pártvezetésben ma olyan nagyon is jelenlévő politikusok, akik bizonyos független csoportok támogatása nélkül aligha játszhatnak ezt a politikai szerepet, amelyet játszanak. Pozsgay Imre a Magyar Demokrata Fórum nélkül nem volna az aki, Nyers Rezső az Új Márciusi Front és a hozzá lazán kapcsolódó egyéb csoportok nélkül nem volna az, aki, sőt úgy néz ki, hogy még Berecz János is, az egyetlen ókádárista maradvány a jelenlegi Politikai Bizottságban, ő is szövetségesek felé tekintget. Arról szól a budapesti fáma, hogy közeledni próbál a Kisgazdapárthoz. Namármost: ezek a tények azt mutatják, hogy a párt ereje részben illuzórikus, és nem lehet kizárnunk azt a lehetőséget, hogy a politikailag tulajdonképpen meglehetősen semleges államapparátus szintén politikailag várakozó állásponton van: majd oda fog csatlakozni, ahol az erő van. Számos olyan jelét látjuk a budapesti és más magyarországi intézményekben a változásnak, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyszerűen helyezkednek, keresik a jövő embereit, akik a rendszer elmúlt szakaszában nem kompromittálták különösképpen magukat, a párt maga is a nomenklatúra logikáját használva, lead hatásköröket, - lásd az Élet és Irodalom esetét - és megpróbál a számára kényelmetlenné vált - elsősorban értelmiségi - szövetségeseitől megszabadulni. Ez részben bíztató, mert hogyha az emberek például karrieristák, a demokrácia irányába helyezkednek, ez arra mutat - tekintve, hogy jó orruk van a karrieristáknak - hogy a demokráciának komoly esélyei vannak Magyarországon. Ezért én melegen üdvözlöm körünkben a karrieristák képviselőit. Ami az új mozgalmak szerepét illeti: a dialógus az tulajdonképpen - mint mindig - egy formája a politikai küzdelemnek. Ez egy olyan párbeszéd, amely nemcsak eszmecserére irányul, hanem egy olyan párbeszéd, amelynek tétje van,?amelyet meg lehet nyerni és el lehet veszteni. Itt a harc a jövendő magyar választópolgár lelkéért folyik - csak sajnos egyre tompított terminusokban, és még mindig nem eléggé kíméletlenül őszintén. Az őszinteség és a tiszta, radikális fogalmazás hiánya az nemcsak félelmekre vezethető vissza, hanem arra is, hogy a dialógus terminusai, föltételei tisztázatlanok. Nyilvánvaló - és ezt is világosan, tisztán ki kell mondani - hogy akkor lehetséges politikai párbeszéd, amikor a politikai ' párbeszéd nyertese ezért politikai jutalomban részesül - azaz módja nyílik az állam kormányzásában részt venni. Ennek az oka, foka és a módja tisztázatlan. Ameddig parlamenti váltógazdálkodás nem lesz Magyarországon, ez a politikai párbeszéd sem soha egészen tiszta és őszinte, mert az egyes csoportok hatalmi velleitásait szükségképpen el kell rejteni, és egyre gyakrabban emlékezik az ember Bibó István híres mondására, amely a demokráciát a félelem hiányával azonosította. Hogyha az ember körülszimatol és érzi a félelem savanykás bűzét, ebből nyugodtan levonhatja a tapasztalati tanulságot: Magyarországon még nincsen demokrácia. - Magyarországon nincsen demokrácia, de bizonyos jelei vannak annak, hogy demokratikus viszonyok felé halad az ország. Gondolok itt arra, hogy pártok alakulnak. Megalakult a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a. Magyar Demokrata Fórumon, a Szabad Demokraták Szövetségén belül vita folyik arról, hogy ők is párttá alakuljanak-e? Nos, ezzel a ténnyel az MSZMP is szembenéz és érzésem szerint a régi jó Habsburg módszerhez folyamodik: a divide et impera-hoz, és úgy próbál uralkodni a helyzeten, hogy megossza a pártokat. Ennek a megosztásnak lehet egy jele az, hogy kinevezett jó ellenzéki pártokat és rossz ellenzéki pártokat. Jó ellenzéki csoportosulásnak tekinti az Új Márciusi Frontot, sok-sok megszorítással a Magyar Demokrata Fórumot is, fenntartásai vannak ugyanakkor a Szabad Demokraták Szövetségével szemben, és sokkal több fenntartása például a Fidesz-szel szemben. - Én azt hiszem, hogy még ez sem az egyértelmű politikája az MSZMP- nek, feltehetőleg vannak az MSZMP-ben olyan erők, amelyek érre törekszenek és ebben a szeretem-nemszeretem kérdésen túl, bizonyos pragmatikus megfontolások is szerepet játszanak. Nyilvánvaló, hogy az MSZMP-nek az az érdeke, hogy lehetőleg az erősebb csoportokkal keressen kapcsolatot, és megpróbálja mások fölcseperedését akadályozni. E tekintetben a helyzet olyan homályos, hogy erről nem mernék felelősséggel nyilatkozni. Ugyanakkor azonban a megosztás szándéka felől persze nincsen kétségem, és ez a szándék néha termékeny talajra hullik. Én azt hiszem, hogy a talajnak ezen termékenységét csak úgy lehet megszüntetni, ha az egyes ellenzéki mozgalmak között elkezdődik az őszinte vita. Itt csak a teljesen világos, kíméletlen - bár udvarias és lojális - párbeszéd az, amely az egészséges vetélkedést teszi az új ellenzéki mozgalmak viszonyának az alapelvévé, és amely sem a fönnállóval való szembenállás hamis egységét nem szorgalmazza, - másrészt pedig nem ül föl a különféle diverziós taktikáknak. Ez egy nagyon nehéz feladat és a folyamat - mármint az ellenzéki mozgalmak, az új alternatív csoportok közötti eszmék tisztázódása még nem indult meg. Erre különféle kísérletek vannak, kísérletet teszünk, magam is azon dolgozom, hogy ez a tisztázódás minél hamarabb végbemehessen. Én azt hiszem, hogy a hatalom részéről kiinduló megosztó taktikának egyetlen ellenszere lehetséges csak: az, hogy a politikai közönség, az állampolgárok egyeteme világosan láthatja, hogy kikből állnak ezek az ellenzéki csoportok, mit akarnak, milyen a világszemléletük, mit kínálnak egy jövendő demokrácia számára kormányzati alternatívaként - mert ez ugyanis egyenlőre nem világos. A csoportok a végső állásfoglalásoktól tartózkodnak, heveny ideológia-undorban szenvednek, ami nem teszi lehetővé a világos tájékozódást. Tehát az a véleményem, hogy ha ez a tisztázódás, letisztulás, egyértelműsödés végbemegy, akkor a megosztásnak kisebb lesz az esélye. Ameddig a helyzet zavaros, addig mindig lesznek olyanok, akik ebben a zavarosban halászni fognak. Én magam egyébként a megosztási törekvések miatt különösebben nem aggódom. - Szükség van tehát, amint mondod, a független csoportok szempontjainak elvi tisztázására. Szükség van arra, hogy kidolgozzátok azt, ami ezekben a mozgalmakban közös. Jó. Viszont hogy néz ki ez gyakorlatilag? Gyakorlatilag ez megnyilvánulhat közös nyilatkozatok kiadásában, megnyilvánulhat közös tüntetések szervezésében. Hol van azonban az a határ, ahol az együttműködés az egyes irányzatok profiljának elmosásával fenyeget? - Az együttműködés elsősorban a politikai rendszer demokratikus irányú megváltoztatása tekintetében lehetséges, kívánatos - és véleményem szerint létre is fog jönni. Az új alternatív, vagy ellenzéki mozgalmak egyetlen esélye, hogy ha a legközelebbi alkotmányreform és a - sajnos elhalasztott - párttörvény valóban lehetővé teszi az autentikus politikai vetélkedést ebben az országban. Itt közös érdekeink vannak, s ez egyben az ország érdekeivel is azonos. Efelől nem lehet kétség. Tehát itt van miért közösen verekedni, itt azt a terepet készítjük elő valamennyien együtt, amely terepen majd az elveinkért és politikai elképzeléseinkért egymással is meg kell majd küzdenünk. Sőt: az is világos ma már, hogy a nagyobb ellenzéki mozgalmakban kialakulnak olyan irányzatok a mozgalmakon belül, amelyek egymással is vitatkoznak. Mint a világ minden politikai szervezetében, ezeknek a mozgalmaknak is kezd lenni jobbszárnyuk és balszárnyuk, elválnak egymástól a szocialisztikusabb és a szabadelvűbb elképzelések, különféle mérvű és mivoltú kompromisszumok hozhatók létre közöttük. Elkezdődik a valódi politizálás, és ez a belső artikulációja a mozgalmaknak, ez pozitívan fog kihatni a mozgalmak közötti párbeszédre, vitára és versenyre is. Most mindannyiunknak a pillanatnyi érdeke, hogy egy demokratikus alkotmány jöjjön létre. Itt egység lehetséges - kisebb nézeteltérések ellenére. De meg kell mondanom, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az egység egy ügyben jön létre, és föltétele a további nézeteltérések demokratikus rendezésének és a nézeteltérések állampolgárok általi eldöntésének, ugyanis nem az a jövendő útja - véleményem szerint - hogy a különféle mozgalmak és pártok a választók feje fölött megegyeznek egymással, és különféle koalíciókba rendeződnek - hanem a választók döntése nyomán kell majd kirajzolódniuk a szövetségeknek és koalícióknak. Ezeket a döntéseket senki másra nem lehet bízni, csak a magyar népre. - Ez az utolsó megállapítás - úgy gondolom - a független szervezetek együttműködésének alapja is lehet. +++
1989. február 12., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|