|
|
|
|
|
|
|
|
SZER, Magyar híradó:
Március 15. ünneplése Romániában
"Az agyagfalvi ünnepséget megelőzte néhány helyi jellegű
megemlékezés. Kiderült, hogy udvarhelyen éppúgy mint
Székelyszentmihályon olyan honvéd síremlékek maradtak fent titokban,
rejtetten, amelyek ritkaságszámba mennek és rejtettségük révén
túlélték mind az egykori, mind pedig a mai abszolutizmusokat. A
megyében zajló megemlékezéseket a Magyar Demokrata Szövevtség és az
udvarhelyi független és igen olvasott kiadvány: a Szabadság hirdette
meg és koordinálta.
Zöld színű, három: magyar- román- és német nyelvű röpcédulát
jelentett meg a lap, mely tartalmazza e nap székelyföldi krónikáját
éppúgy, mint egy megbékélést sürgető felhívást. Jellemző, bár sokak
által pusztába kiáltó vágynak tűnik ez a szándék, és a megbékélés
reménye. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy a szélsőséges Vatra
Romanaesca provokációkat hírdetett meg erre a napra - például
Szatmáron, de egyebütt is. Igaz: bizonyosan sokakat meglepett
errefelé a magyarság gyors magára találása. A mai ünnep is beszédes
példája volt ennek a gyors átalakulásnak. A Talpra magyar, a
piros-fehér-zöld és a 12 pont, a magyar Himnusz - tehát a nemzeti
szímbólumok jelenléte mindenütt különös hangsúlyt kapott, és újra
bebizonyosodott az, hogy természetes tartozékai ezek a közösségi
létnek. "
|
|
|
|
|
|
|
A dacos Magyarország - 1. folyt.
|
1985 és 1988, vagyis a legutóbbi pártkongresszus és a pártértekezlet között, a teljes felső vezetést kicserélték. A jelenlegi Politikai Bizottságnak egyetlen tagja sem tartozott ehhez a testülethez 1985 márciusa előtt. Ez a fejlemény igazolta - gyorsabban, mint ahogy vártam - azt a véleményt, mely szerint a kádárizmust késői szakaszában egyre több veszély fenyegeti, hogy a gazdasági pangásból a nemzedékváltás következtében mély bizalmi válságba csúszik bele. Az idős Kádár válságstábja először a beavatottaknak, majd a válság hónapjában, májusban az egész világ tudtára adta, hogy ez az ellentmondásos rendszer eddig összegyűjtött erkölcsi, politikai tőkéjét elfogyasztotta. Erre a jelenségre érvényes Paul Valery megállapítása a hatalom gyakorlásáról: "minden uralkodó tudja, hogy milyen törékeny az uralkodók tekintélye, csak épp saját magára vonatkoztatva felejti el ezt." A következőkben a szerző leírja, miként sikerült Kádárnak a szovjet katonai erővel levert forradalom után csendes kompromisszumot létrehoznia a nép és hatalom között. A sok megpróbáltatáson keresztülment magyarok kiegyeztek a változtathatatlan realitással, és a Kádár-rendszert - mint a kisebbik rosszat - fogadták el. Lendvai Pál felhívja a figyelmet arra, hogy a néhány éve Magyarországon kibontakozott gazdasági, politikai és társadalmi válság nem érthető meg a hatalmat gyakorló pártállam vezetőinek irányítási stílusa nélkül, a történelem ugyanis nem névtelen. A Kádár-rendszer lényege szerinte az volt, hogy a váltakozó helyzetekben elsajátította a rögtönzés művészetét. De az évek során felszínre törtek a bajok. A burjánzó korrupció, az öngyilkosságok számának további emelkedése, a növekvő alkoholizmus, és nem utolsósorban a társadalmi feszültségek. A belpolitikai erjedés egyik meghatározó tényezője lett a nemzeti identitás keresése, és az aggodalom a romániai magyar kisebbség sorsáért. Közben Mihail Gorbacsov dinamikus reformirányzata új helyzetet teremtett, amelyben a majdnem 20 évvel idősebb Kádár többé már nem a stabilitás biztosítéka volt, hanem a haladás kerékkötőjének tűnt fel. Lendvai Pál így idézi, mit mondott neki Kádár időközben győztes vetélytársa: - "Korábban szükségünk volt Kádárra, hogy bennünket védelmezzen a Szovjetunió makacsságától. Napjainkban Gorbacsovra van szükségünk, hogy védelmezzen bennünket a Kádár köré gyűlt csoport mozdulatlanságától és aggályoskodásaitól." A néhány oldalas bevezető tehát kitűnő gyorsfénykép Magyarországról és a szerző alapállásáról, amelyből megítéli választott tárgyát. Első fejezetének címe: A történelem vesztese. Műfajának megfelelően riportszerűen járja be a magyar históriát. Szerencsésen a pesti Duna-part Petőfi-szobrától indul ki, és a szabadságharctól máris a jelenbe ugrunk. Mit is jelent március 15-e, a függetlenség szimbóluma a magyaroknak -, miként az elmúlt évek tüntetései úgyszólván drámaian üzenték ezt a hatalomnak és a világnak. Ezen ügyesen szőtt kalandozás során a külföldi olvasó megtudja, hogyan vette fel a kereszténységet a magyarság, vagy például mik voltak a bécsi döntések. Közben művelődéstörténetet is előad. Értesülhettünk arról, hogy a századfordulón Budapesten 39 napilap jelent meg, Bécsben 24, Londonban épp eggyel több. Talán egyetlen jelzőjét kifogásolnám, amikor a Horthy-féle háborúból való kiugrási kísérletet nemcsak dilettánsnak - amiben igaza van -, hanem operett-szerűnek is mondja. Ez dráma volt. A második fejezet címe: A magyar nacionalizmus robbanóereje. Noha megadja a szükséges tudnivalókat, ez sem iskolásfejezet. A magyar- román határon lejátszódott jelenet előkép Illyés Gyula azon emlékezetes Magyar Nemzetbeli két cikkének ismertetéséhez, amelyben elsőnek fújt nyilvánosan riadót a romániai magyar kisebbség védelmében. A fejezet teljesen naprakész - már amennyire egy könyv ilyen lehet. Hírt ad a tavaly július 27-i budapesti tömegtüntetésről is. Természetesnek kell vennünk, hogy a szerző külföldi tudósítóként hivatalos személyektől is kap, szerez információkat. Az ilyen esetekben is kiegyensúlyozott. Például közli a hivatalos szóvivő kijelentését, amely szerint a bős-nagymarosi vízlépcső építésében való részvétel javítja a Prága, illetve Pozsony-Budapest közötti viszonyt, és ezzel a szlovákiai magyar kisebbség kulturális körülményei javulnak. De ismerteti a másik, az ellenzéki véleményt is, amely azonban arról panaszkodik: a vízlépcső építése következtében az egyik magyar kisebbségi táj lakosai szétszóródnak. Az októberi forradalommal foglalkozó rész feltárja az előzményeket és a következményeket. Nem dramatizál. Vannak esetek, amikor a számok, a száraz adatok minden leírásnál megindítóbbak. 1950 és 1953 első negyedéve között - vagyis gyakorlatilag a Nagy Imre-féle kormányprogramig - 650 ezer személyt állítottak Magyarországon bíróság elé, és közülük 387 ezret elítéltek. Lendvai Pál nagyon jól látja: a mai vezetést mennyire terheli az 1956-os örökség, illetve a hivatalos történelemírás makacssága. Idézi Illyés Gyulát, aki - noha elismerő szavai voltak a Kádár-rendszerről - ezeket mondta: "A mai napig más véleményen vagyok az 1956-os eseményeket és a főszereplők magatartását latolgatva. A vita változatlan. Nagy Imrét - úgy mint mindig - tragikus, nagy személyiségnek tartom. Nem értem - miként az egész ország nem érti - tragikus sorsát, és még mindig várok, várok, vajon eljön-e az idő a magyarázatra, miért kellett neki és társainak meghalniok?" Ezzel az idézettel a szerző érzékelteti az ország általános hangulatát, és azt az akadályt, amely napjainkban is ott tornyosul a hatalom és a nép közötti őszinte párbeszéd megkezdése előtt. Külön fejezetet szentel Kádár János életútjának, nem mellőzve az andekdotikus elemeket sem. Talán ezt a részt kellett volna a leginkább átdolgoznia az első kiadásból. A Kádár-életrajz ilyen felfogása avulóban van. Kifogástalan a reformirányzat harcának felvázolása, a főbb személyiségek jellemzése. A néhánylapos szociográfiai fejezetben is a társadalmi átalakulásokat számokkal jelzi. 1960 és 1970 között mennyivel több televíziókészülékkel vagy hűtőszekrénnyel gazdagodtak a családok. Jóval bővebben szól a kisvállalkozásokról, és ezáltal tágabb ismerteteket nyújt a szocialista alapokat megőrizni kívánó, de a magángazdálkodást elősegítő politikáról és annak hatásáról. (folyt.)
1989. január 12., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|