|
|
 |
|
 |
A magyar-vatikáni kapcsolatok történetéből II. rész
|
Az utolsó pápai nuncius, Angelo Rotta kiutasítását később,
1945-1948 között a magyarországi politikai erők eltérően
értelmezték. Voltak, akik ezt személyi kérdésként fogták fel, és nem
a diplomáciai kapcsolatok megszakításaként értelmezték. Eszerint a
diplomáciai kapcsolatok csupán szünetelnek, s felmerült vitás
kérdések híján - hiszen ilyen az új kormány és a Szentszék között
alig volt - mi akadálya lehetne a diplomáciai kapcsolat reálissá
tételének? Ráadásul a magyar kormányok az 1945 utáni első főpapi
kinevezések ellen (mint pl. Mindszenty veszprémi püspök esztergomi
érseki kinevezése) nem tiltakoztak. Gyakorlatilag azonban arról volt
szó, hogy 1945-1948 között a két fél közötti diplomáciai kapcsolatok
helyreállítása elsősorban politikai-hatalmi küzdelmek függvényévé
vált.
alc. 1949 - a kapcsolatok mélypontja
1948 őszén úgy tűnt, hogy egy részleges megoldás születik, és
apostoli delegátus (tehát nem teljes jogú diplomáciai képviselő)
érkezhet Budapestre, a Mindszenty bíboros és az állam között
keletkezett éles konfliktus megoldásában való közreműködésre. Ezt
azonban formálisan az hiúsította meg, hogy Róma ragaszkodott Rotta
nuncius visszaküldéséhez, neki viszont az akkori magyar
külügyminiszter, Rajk László nem adott vízumot. Így ez a megoldás
kútba esett.
Így 1948 végére, 1949 elejére szinte teljesen megszakadt a
kapcsolat a magyar állam és a Szentszék között, ami maga után vonta
a magyar egyház és Róma kapcsolatainak a megszakadását is. Ez
sok problémát okozott. Így a püspököknek azt a kánoni jogát
akadályozta, hogy szabadon érintkezzenek nemcsak itthoni papjaikkal
és egymással, hanem a pápával, a Szentszékkel is. Továbbá 5 évenként
un. ad limina látogatáson kell megjelenniük a pápa színe előtt, s
ezt a kiutazást és jelentéstételt is megakadályozta a hatalom
egészen az 1950-es évek végéig. (Nem is szólva a szerzetesrendek
egyetemes központjával való legális érintkezésről.) (folyt.)
1990. február 13., kedd 13:42
|
Vissza »
|
|
A magyar-vatikáni 2.
|
1949 elejétől a Szentszék csak egyoldalú deklarációkkal, -
apostoli levelekkel, dekrétumokkal, súlyosabb esetben enciklikákkal
- reagált a magyar egyházat ért újabb sérelmekre, amiket itthon
természetesen nem tettek publikussá, hanem innen is egyoldalú
deklarációk kerültek napvilágra. Így az 1940-es évek végétől az
1950-es évek végéig nem volt lehetséges Magyarországon betölteni a
megüresedett, Rómától függő egyházi stallumokat. A hatalom ugyanis
egyoldalúan deklarálta azon jogát - konkrétan is a főkegyúri jogra
hivatkozva -, hogy ehhez a kormány, illetve az államfőt helyettesítő
Elnöki Tanács előzetes hozájárulása szükséges. Ezt a Szentszék eleve
nem ismerhette el.
A másik súlyos konfliktust az jelentette, hogy a hatalom
egyoldalú nyomással elérte: a magyar püspöki kar a kánonokkal, az
egyházi törvényekkel ellentétben, 1950. augusztus 30-án kétoldalú
megállapodást, egyezményt írt alá a kormányzattal, amelyben a magyar
állam és a magyarországi katolikus egyház viszonyának általános
kérdéseiről határoztak. A kánonok értelmében megállapodás egy
kormány és egy részegyház között csak a Szentszék közreműködésével
köthető. (Az egyezményt Róma soha nem is ismerte el, és éppen a
közelmúltban mondta fel azt "egymásnak" a magyar kormány és a magyar
egyház.)
alc. A Kádár-korszak egyházpolitikája
1956-ban, a népfelkelés idején nemcsak Mindszenty bíboros mondta
el itthon közismert beszédét, hanem XII. Pius pápa is
köszöntötte a magyar szabadságharcot enciklikájában, majd pedig
annak véres leverését követően együttérzését nyilvánította ki
ugyanilyen formában a magyar nemmzetnek és egyháznak.
A Kádár-korszak egyházpolitikájának első éveiben gyakorlatilag
nem volt más stratégia, mint a korábban kialakított irányvonal
folytatása, talán kevésbé drasztikus és nyilvános eszközökkel. De
1957 után is folytatódtak az egyházak elleni perek, az internálások,
kényszerű diszponálások.
Az atrocitások főként a konszolidációnak nevezett időszakban, a
téeszesítés idején sokasodtak meg. Az ekkori majdhogynem tömeges
megtorlások tulajdonképpen azt a célt szolgálták, hogy a Szentszéket
lépésre kényszerítsék. Vagy egy, a hatalommal megbékélő, annak magát
alárendelő egyház számára lehetővé teszik a korlátok közötti legális
működést, a püspöki székek betöltését, a szentségek
kiszolgáltatását, az igehirdetést, vagy újból a hallgató egyház, a
katakomba-egyház sorsára kényszerül. (folyt.)
1990. február 13., kedd 13:44
|
Vissza »
|
|
A magyar-vatikáni 3.
|
Ebben a helyzetben, 1962 őszén indultak meg a tárgyalások az
akkori Állami Egyházügyi Hivatal vezetői és a magyar diplomácia
illetve a Szentszék illetékesei között. Ennek végeredménye lett az
1964-ben részmegállapodás a Magyar Népköztársaság és a Szentszék
között.
Ez a diplomáciai aktus két dokumentumot eredményezett: egy
nyilvánosságra hozott egyezményt és egy kölcsönösen titokban kezelt
jegyzőkönyvet. Az előbbiben a pozitív eredményeket rögzítették:
először is egy megállapodást a Rómától függő egyházi állások
betöltésének módjáról. Ez kimondta, hogy a Szentszék elismeri a
magyar állam (az Elnöki Tanács) azon jogát, hogy a kinevezésekhez
ennek előzetes hozzájárulása szükséges. Ez ugyancsak a korábbi
főkegyúri jogra hivatkozva, de annál erősebb beleszólást jelentett.
Ugyanis míg a főkegyúri jog létezése idején a király kinevezte pl.
az illető püspököt, a Szentszék, a pápa megtagadhatta annak
megerősítését, és ez esetben abból nem lett püspök. Most azonban a
pápa addig nem nevezhetett ki senkit sem, amíg ehhez a magyar állam
előzetesen hozzá nem járult; ez tehát gyakorlatilag vétójog volt. Az
egyezmény 2. pontja arról rendelkezett, hogy a püspökök és egyháziak
miként tegyenek esküt az államra. Ugyanis az alkotmányra teendő eskü
1949 óta egyaránt vitatéma volt. A papi, még inkább püspöki
státussal nem volt összeegyeztethető egy merőben más célokat kívánó
állami eskü tétele.
alc. A kis lépések politikája
Az 1964-es tárgyalások titkos dokumentuma, a jegyzőköny a
tárgyalásokon napirendre került, de megegyezést nem hozó
problémaköröket sorolta fel, mint olyanokat, amelyek megoldása
mindkét fél érdeke. Ezeknek a kérdéseknek a megoldása, feloldása
jelentette azután az un. kis lépések politikáját, mert minden egyes
ilyen kérdés megoldása volt "egy kis lépés". Nyílt titok, hogy ezek
között szerepelt a pl. Mindszenty-kérdés "megoldása" (a bíboros
jogállása, eltávolítása a budapesti amerikai követségről), a
hitoktatás, a papság és a püspökök szabad érintkezése, a püspökök és
Róma szabad érintkezése, a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása
stb.)
1964 után a normalizálódó kapcsolatok azt jelentették, hogy az
akkori hatalmi szisztémába tagolódó egyház számára lehetővé tették a
kijelölt keretek közötti működést. A hierarchia teljessé tételét (a
püspöki székek betöltését, majd a Mindszenty-kérdés "megoldása" után
az esztergomi érseki szék betöltését is.) Kétségtelen, hogy a kis
lépések politikája az adott körülmények realitásait figyelembe véve,
hozott részeredményeket. (folyt.)
1990. február 13., kedd 13:46
|
Vissza »
|
|
A magyar-vatikáni 4.
|
A Magyarország és a Szentszék közötti érintkezés 1964-et
követően rendszeressé vált. Évente két fordulóban, tavasszal és
ősszel, Budapesten és Rómában rendszeresen találkoztak a tárgyaló
felek (elsősorban az ÁEH illetékesei és a vatikáni Államtitkárság
vezetői), s ez a tárgyalási és kapcsolattartási forma
helyettesítette a diplomáciai kapcsolatokat. A két fél kölcsönös
érdekeltségét jelezték olyan kiemelkedő mozzanatok is, mint annak
idején magyar politikusok vatikáni audienciái, amelynek csúcsát
Kádár János 1977-ben történt fogadása jelentette VI. Pál pápánál.
Fontos mozanat volt Casaroli bíboros államtitkár 1980-as
magyarországi látogatása a Szent Gellért jubileumon, magas rangú
pápai diplomaták gyakori budapesti látogatásai, és az Állami
Egyházügyi Hivatal elnökének a pápa általi fogadása is.
alc. A régi struktúra lebontása
A magyar-szentszéki kapcsolatok javulása érthetően akkor
gyorsult fel, amikor a magyarországi belpolitikai fejlemények is a
demokratizálódás irányába fejlődtek. Az 1988. évi Szent István
évfordulós ünnepségeken a magas rangú pápai diplomáciai képviselet
jelenléte, s a pápa esedékes látogatásának a bejelentése nagy lépés
volt előre. Ugyancsak 1988-89-ben került napirendre az új egyházügyi
törvény megalkotása, az egész eddigi struktúra lebontása, és a
diplomáciai kapcsolatok helyreállítása.
Ma ismét Európához való csatlakozásunk szerves része a magyar
egyház és a magyar állam kapcsolatainak rendezése a Szentszékkel.
Ugyanis alig van univerzálisabb intézménye a modern emberi
társadalomnak, mint a római egyház. A Szentszék jelenleg 117
országgal áll diplomáciai kapcsolatban, s emellett az ENSZ-nél és
annak regionális és szakosított szervezeteinél is képviselteti
magát.
Az 1990 elején elfogadott törvény a vallás- és lelkiismereti
szabadságról, illetve az egyházak jogállásáról egyben azt is
jelenti, hogy értelemszerűen az ellentétes alacsonyabb szintű
jogszabályok hatályon kívül helyezendők. Ennek lett folyománya az
1950-es egyezmény felmondása is. (folyt.)
1990. február 13., kedd 13:50
|
Vissza »
|
|
A magyar-vatikáni 5.
|
A diplomáciai kapcsolatok helyreállítása a Szentszékkel azt
jelenti, hogy az 1964-es részmegállapodás is érvényét veszíti. Egy
magasabb szintű, a mostani helyzetnek megfelelő nemzetközi jogi
érvényű általános szerződés, esetleg konkordátum váltja fel, amely a
Magyar Köztársaság és a Szentszék közötti kapcsolatok szabályozása
mellett, a magyarországi katolikus egyház és a magyar állam közötti
kapcsolatokat hivatott szabályozni. (MTI-Press)
ág/pé Gergely Jenő
1990. február 13., kedd 13:51
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|