|
|
 |
|
 |
A dacos Magyarország - 2. folyt.
|
Ezután futunk be a két utolsó fejezetbe, amelyek kereken a könyv
egynegyedét teszik ki, és napjainkat - legalábbis annak közvetlen
előzményeit tárgyalják.
Először is leszögezi: némelyek Nyugaton nem gondolnak az itteni és
a kelet-európai uralmak közötti különbségre. Nyugaton a
szavazópolgárok akaratából bármelyik kormányon lévő párt
elveszítheti a hatalmát. A másik figyelmeztetése, emlékezetből ki
nem ejtendő kérdése: Mi történt Magyarországon? - amelyet nemrég
Thatcher miniszterelnöknő és Shultz amerikai külügyminiszter
dicsért, mint a sikeres politika példaképét Európa keleti felében.
A szerző saját logikája alapján halad, amely szerint a történelem
nem névtelen, és az 1978 óta gazdasági ügyekért felelős központi
bizottsági titkár, politikai bizottsági tag: Havasi Ferenc
felelősségét világítja meg - vagy ha úgy tetszik, nagyítja fel.
Leírja reform-közgazdászok megbeszélését Havasival. A gazdasági
központi bizottsági titkár elismerte az érvek nagy részének
helyességét, majd úgy védekezett, hogy engedmények - mármint a
dogmatikus szárnynak tett engedmények nélkül - a Központi
Bizottságban még annyit sem érhetett volna el, amennyit kivívott az
újszerű tervek elfogadásával. A szerző kíméletlenül jegyzi meg:
ennek az egykori építőipari munkásnak, későbbi pártfunkcionáriusnak
semmiféle magasabb képzése nem volt: csak egy pillantás egy
Nyugaton megjelent lexikonba. A szerző jól tudja ezt, hacsak nem
tekintjük nagyon okosító iskolának a Szovjet Kommunista Párt
Központi Bizottsága akadémiáját 1958 és 1961 között.
Havasi 1975-től 1978-ig miniszterelnök-helyettes volt, és utána
majdnem tíz éven át a pártapparátusból a gazdaság legfőbb
irányítója, sőt szóba jött, mint a pártfőtitkár utódja, vagy
legalábbis jövendő miniszterelnökként.
Lendvai Pál kommentálja: egy ilyen vezető miatt érthetőek a
gazdaságpolitika hibái. Majd elmondja: Havasi központi bizottsági
titkári tisztéből való leváltása után, 1987 júliusa után még egy
boldogtalan évet eltöltött budapesti első párttitkárként. Amikor
tavaly a pártértekezlet leváltotta, kihagyta a Politikai
Bizottságból, sőt a Központi Bizottságból is, a korpulens férfiú az
ülésterem első soraiban sírva fakadt.
A szerző azonban nemcsak ilyen háttér-információkkal villantja fel
a gazdasági bajoknak az átlagpolgárok előtt homályba burkolt
kulisszák mögötti titkait. Sokszor hallottunk például a magyar
gazdaságot sújtó cserearány-romlásról, és azt is tudjuk mi az.
Olcsóbban kell eladnunk saját áruinkat a külpiacon, és drágábban
kell vásárolnunk. A Lendvai Pál által közölt adat egy csapásra ad
tartalmat a szinte közhelyszerűvé vált magyarázatnak: 1972-ben
Magyarország 800 autóbuszt szállított a Szovjetuniónak egy millió
tonna nyersolajért, 13 év múlva, 1985-ben már 4000 autóbusszal
kellett fizetnie ugyanezen nyersolaj-mennyiségért.
Ami pedig a KGST-n belüli igazi kereskedelem kibontakozását illeti
- vagyis ha az egyik országnak a másikkal szemben többlete van, azt
a harmadik országban levásárolhassa - annak idejére a legutóbbi
KGST-csúcsértekezlet szerint a legderűlátóbb számítás alapján még
10-20 évig várni kell - tudósít róla Lendvai Pál.
A dollárban való fizetés aránya, amely már most lehetővé tenné a
valutaátváltást, csekély a KGST-n belül. Magyarország
külkereskedelmi forgalma a keleti tömb országaival 1987-ben 16
milliárd rubelt tett ki. A nyugati valuta-elszámolás ezen belül
viszont csupán 600 millió dollárra rúgott.
Figyelemre méltó a szerző megállapítása, hogy miért maradt el az
iparszerkezeti átalakítás. Nem csak a gazdasági vezető körét
hibáztatja, hanem rámutat a mélyebben rejlő ideológiai okokra is.
És éppenséggel nem valami dogmatikus marxista gondolkodót idéz,
hanem Lukács György 1967 végén tett kijelentését: "Véleményem
szerint a legrosszabb szocializmus jobb, mint a legjobb
kapitalizmus."
Ezt így kommentálja: ez a magatartás természetesen oda vezetett,
hogy egy veszteséges magyarországi nagyüzem sorsát a múltban a
szocializmuséval azonosították.
Lendvai Pálnak Grósz Károlyról alkotott képe nagyjából egyezik a
világsajtóéval, vagy mondhatnám fordítva is: a volt
miniszterelnökről, a mostani pártfőtitkárról a Nyugaton kialakult
véleményhez sokban hozzájárultak a szerző megalapításai. Nagyon
tömören így fogalmazhatnám meg ezt: szerinte Grósz nem
intellektuel, hanem gyakorlatiasan gondolkodó, nem karizmatikus, de
dinamikus egyéniség. Egykoron dogmatikus volt, most azonban
reformer, és hajlandó radikális kommunista reformerekkel
szövetkezni. A szerző kiemeli a pártfőtitkár határozottságát.
Magyarországi ellenzéki és fél-ellenzéki körökben másként ítélhetik
meg Grósz Károlyt, a szerző saját megfigyeléseit összegezi.
Lendvai Pál - miként könyvében leírja - három órán át beszélgetett
magyarul négyszemközt Grósz Károllyal. Ez a benyomás alakult ki: a
pártfőtitkár kész arra, hogy nagy változtatásokat hajtson végre az
egypártrendszer megmentése és megújítása érdekében, de nem hajlandó
eltűrni, hogy az egypártrendszer pillérét aláássák, vagy épp
elpusztítsák. +++
1989. január 12., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|