|
|
|
|
- Szerzetesrendekről - 1. folyt.
|
Scolastica nővér is szedelődzködött. Ő lassabban a többieknél, napokkal később pedig talán a legfiatalabb lehetett társnői között. Nem bírt elszakadni, nem bírta tudomásul venni, hogy számára itt, s talán örökre összeomlott minden. Egyszál maga lett az, aki hetekkel, hónapokkal előbb még középpontja volt a zárdaiskola pezsgő, lüktető életének. Aki elsőáldozókat készített fel, ifjúsági színpadot vezetett, az egész falu számára rendezett színházi estéket, kislányokat avatott be a főzés, szabás-varrás, kertészkedés tudományába, vagy orgonált, ha valamiért nem ért rá a kántor. Házaknál lakott, egyiknél három, a másiknál két napig, aztán a plébánián húzódott meg még rövid időre, míg egy esős reggelen vonatra nem szállt. Mintha minden terv, mindent, amit tudtam, hirtelen elfelejtettem volna. - Ezek voltak utolsó szavai a vonat lépcsőjén állva: és most akármibe kezdek, az nem én leszek Scolastica, hanem Júlia, pedig én Scolastica akartam lenni életem végéig. Szelíden dombos, hegyoldali temetőben nyugszik valahol Nógrád megyében. Nem láttam a sírját, így nem is tudom, mi van fejfájára vésve: Júlia-e, Scolastica, avagy mindkettő. Egy tollvonással eltörölt sok évszázados hagyományok konok őrzőjeként él emlékezete, többnyire talán már névtelenül. S most újabb tollvonással az, ami eddig tilos, sőt üldözendő, büntetendőnek számított, ismét megengedett. Elég bejelenteni csupán, és a szerzetesrendek újból megkezdhetik működésüket, mintha mi sem történt volna. Szabad, nem tilos, nem üldözendő, nem büntetendő, lehet előkeresni fiókok, szekrények, ládák rejtekéből a rend jelvényeit, jól vagy kevéssé ismert ruháit, s a régi alapítók útmutatásait, intelmeit. (folyt.)
1989. augusztus 24., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|