Rendszerváltás és az MTI

	Politikai párbeszéd
München, 1989. január 25. (SZER, Magyar Híradó) - Lehetséges-e a politikai párbeszéd? Az elmúlt napokban több kísérlet történt erre az ellenzéki mozgalmak és az MSZMP, illetve a Hazafias Népfront képviselői között. Lehet-e ezeket politikai párbeszédnek nevezni? És egyáltalán vajon létrejöttek-e a valódi párbeszéd feltételei? Tamás Gáspár Miklóst kérdeztük a budapesti telefonvonalon: - Mindenképpen azt kell hinnünk, hogy maga a létrejött találkozó ténye - annak ellenére, hogy az MSZMP nem a vezetőit, nem a vezetői teológusait, hanem második vonalbeli képviselőit küldte el ezekre a találkozókra - mint történelmi esemény értékelhető. Láthatólag jelképes gesztus, amellyel ezt a szótértési folyamatot el akarják kezdeni. Ha ezt összevetjük az Új Márciusi Front nevű politikai klub múlt heti javaslatával, látható, hogy ebben az irányban a párt vagy legalábbis a párt vezetésének egyik szárnya valamiféle mozdulatokat tesz. Azt hiszem, hegy érdemes a kérdést egy kicsit alaposabban megvizsgálni, és meggondolni azt, hogy mit is jelent tulajdonképpen a politikai párbeszéd. Parlamenti demokrácia körülményei között a politikai párbeszéd a parlamentben folyik, illetve a választások alkalmával a pártok között oly módon, hogy a pártok a választókhoz és nem egymáshoz szólnak. A pártok a programjukról kívánják meggyőzni a választókat, programjuk helyességéről, és miután létrejött a parlamenti többség, utána a kormánypárt vitatkozik az ellenzékkel. Magyarországon nem ez a helyzet, mert nincsenek szabad választások. Az egyes politikai szervezetek súlyát lemérni szinte lehetetlen. Az MSZMP-nek ugyan 700 ezer tagja van, és az ellenzéki szervezeteknek, ha mindegyiket összesítjük és összeadjuk a tagjaik létszámát, körülbelül 30 ezer lehet. Tehát látszólag egy hatalmas moloch áll szemben néhány kis törpével. Ugyanakkor azonban senki nem tudja azt, hogy az MSZMP 700 ezer tagja közül hány számít igazán lelkes kommunistának, sőt azt sem tudjuk, hogy az MSZMP apparátusa mennyiben áll bürokratákból és technokratákból, s mennyiben áll politikailag elkötelezett, forradalmi szocialistákból. Azt sem tudjuk, hogy mekkora a kormányzó pártnak a népi támogatása, és az is világos, hogy az ellenzéki mozgalmak kisugárzása sokkal nagyobb, mint a tényleges taglétszámuk. Tehát ilyen értelemben nem lehet tudni, hogy ki az erős és ki a gyenge, azt viszont lehet tudni, hogy ki tartja kezében az állam anyagi erőit. Nemcsak a pénzre gondolok, hanem az állami szervezetre. De hát egyenlő partnerekről itt nem beszélhetünk. Azon kívül mi lehet a célja egy politikai dialógusnak? Természetesen csak előkészítése egy békés átmenetnek, amelyre valóban létrejöhet igazi dialógus, ahol az ország kormányzásáról van szó, az ország kormányzásának elveiről és nem pusztán csak arról, hogy megpróbálunk félelmeket eloszlatni. Mert ennek a dialógusnak ugyanis pontosan csak ez az értelme, ami nem jelentéktelen. Ez pszichológiai értelem, a jövőtől, az ismeretlentől való félelem eloszlatása, a civilizált beszélgetési stílus elsajátítása. Amennyiben ugyanis az ellenzék a szó európai értelmében valódi ellenzék volna, a jelen helyzetben csak egyet mondhatna az MSZMP- nek, hogy az MSZMP által megalapított kormány mondjon le-, és írjanak ki szabad választásokat. Erre a politikai helyzet nyilvánvalóan még nem érett, és a valódi politikai folyamatokat egyelőre ilyen jelképes színjátékokkal helyettesítjük, mint a pénteki dialógus is volt, ezt hangsúlyozom. Nem szeretném ugyanakkor, ha bárkinek az az illúziója támadna, hogy itt demokratikus párbeszéd jött létre a szó szoros értelmében. Ez még akkor sem volna lehetséges, ha a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőségében erre megvolna a szándék, ami iránt némi kételyek merülhetnek fel. Tehát úgy vélem, hogy ez egy stilisztikai és retorikai színjátékbeli előkészítése egy demokratikus szituáció létrejöttének, a magunk szoktatása ahhoz, hogy ellenkező véleményű partnerek is tudnak egymással civilizált körülmények között beszélni. +++ 1989. január 25., szerda
Vissza » A hírhez kapcsolódik »