 |
|
|
|
|
|
|
|
OS:
A Játékszín művészeinek nyílt levele
"Fájdalmas, hogy csak a nagy történelmi drámák hozzák össze a
népeket, de reméljük, hogy most már nemcsak a bajban tartunk össze,
hanem valódi tartalommal töltődik meg a román-magyar barátság oly
sokszor elcsépelt fogalma.
A mi feladatunk, hogy a művészet eszközeivel őrizzük meg ezt az
egységet. Fogadjuk meg, hogy mi színészek nem engedjük soha többé,
hogy külső vagy belső erő elnyomja a művészetet. Legyen a művészet
végre szabad, mint a gondolat."
SZER, Világhíradó:
A második nagy nemzeti megmozdulás
"Az volt az ember érzése, hogy most végre itt egy olyan esemény,
amelyben a pártok, a vallások, a származások, a társadalmi
különbségek nem játszhatnak szerepet, mert tényleg azt lehetett
tapasztalni, hogy a szegény nyugdíjas néni éppúgy megmozdult, mint a
vállalatok dolgozói, mint ahogy a véradók sorban álltak, a
konzerveket dobálták bele a kosarakba, tehát tényleg 1956 jelenségei
mellett ez volt talán a második olyan nagy nemzeti megmozdulás,
amely mindenkit egyformán megmozgatott.
Mégis azt kell mondani, hogy ez az esemény bizonyos belpolitikai
motívumokat hozott felszínre, ezeket pedig én úgy értem, hogy miután
március 25-ikén választások lesznek, azok a pártok, amelyek ezeket a
választásokat nagyon komolyan veszik - bár ki ne venné komolyan -,
ezt az eseményt is felhasználták."
|
|
|
|
|
|
 |
- Vélemények Kádárról - 3. folyt.
|
Az jut eszembe, amit megcsinálhattunk volna, amit meg kellett
volna csinálnunk, s amit nem csináltunk meg, mert nem volt módunk
rá, az eltékozolt évtizedekre, az elvesztegett életünkre gondolok.
Nem vigasztal, hogy utolérte a múltja, hogy fény derült árulásaira
és hitszegésére, hogy a büntetéstől való félelem őrületében töltötte
utolsó éveit, hogy megérte Nagy Imre és a többi kivégzett temetését.
Nem vigasztal, mert ez nem teszi jóvá az elszenvedett veszteségeket.
- Felolvassuk Solt Ottilia szociológus véleményét:
- Ritkán érhettük meg, a kommunista világbirodalom alattvalói,
hogy kommunista vezéreink politikai bukása megelőzte biológiai
halálukat. Most egy ilyen ritka pillanat tanúi lehetünk.
Kádár János legalább négyszer halt meg az elmúlt, valamivel több
mint két évben, hiszen az első, kicsi halála talán akkor következett
be, amikor a társadalmi szerződésben a beszélő csoport beírta, hogy
Kádárnak mennie kell és erre a kijelentésre nem dőlt össze a világ.
A második halála annál az értekezletkor következett be, amikor
menesztették főtitkári funkciójából. A harmadik halála az elnöki
tisztségből való felmentésekor, negyedik halála pedig Nagy Imre
újratemetésének napján. Ez a végső halál, ez talán már az ötödik
halál.
Mit tagadjam, én nem siratom ezt az öregembert, bár méltatlan,
hogy bizonyos elégtételt érezzünk, amiért eltávozott közülünk.
Remélem, hogy hamar a hátunk mögött tudjuk történelmünknek azt a
korszakát, amit az ő neve fémjelzett, és amin nem volt semmi, de
semmi szeretni való. Attól félek, hogy méltatlansága ellenére még
generációkon keresztül érezzük a kezenyomát a társadalmunkon, és
attól is félek, hogy körülöttünk még a szomszéd országokban számos
hozzá hasonló öregember ragaszkodik görcsösen a hatalomhoz és
okozhat mérhetetlen károkat a társadalmának és az egész térségnek.
(folyt.)
1989. július 6., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|