|
|
|
|
Válasz a hallgatóknak - 2. folyt.
|
- Olyan környékről jöttem, Budapestről Keletre, ahol ott van Cinkota, Kistarcsa, Csömör, Kerepes, Nagytarcsa, Ecser, Maglód, Mende, Tápiósáp, ahol én születtem és 21 évet éltem , az úgynevezett tótok között, vagy szlovákok között - ahogy ő nevezi őket, a levél írója - akik valamikor a török uralom után jöttek be Magyarországra, illetve oda a környékünkre a Grassalkovich-uradalom hívta be őket erdőirtásra, majd utána letelepedtek, és ott élnek azóta is. Se ezelőtt, se azóta még nem hallottam egyszer se azt, hogy szlovákot mondtak volna a magyarok környéken, mint hogy a levél írója körülbelül csak sejteti a levelében. Mi együtt nőttünk fel fiatalok, a Jurás, a Tomhauser, a Hornyák, a Horinka, az Uzseka, a Svoboda, a Jurázs, a Polanszky - azt hiszem ezek elég nevek ahhoz, hogy a hallgató, illetve a levél írójának odamondhassam: ezek nem szlovákok, ezek nem csehek, azok ugyanolyan magyarok mint a Szabó, a Németh, a Szántai vagy a Kovács, vagy a Szilágyi, vagy a Sziráky. Ha jó volt az életünk akkor nekik is jó volt. Ha rossz volt az életük akkor nekünk is rossz volt az élet. De azt, hogy valaha is egyszer is felmerült volna az a kérdés, hogy te neked tót neved van vagy szlovák neved van, soha... Sőt: mondhatom azt, hogy Nagykátára jártam polgári iskolába. A fiúk a környékből mind magyarok voltak, egy szót se beszélt senki szlovákul csak én egyedül, és oda jártak hozzám a szünetben: - Te, mondd már meg, hogy kell ezt mondani tótul, hogy kell ezt mondani szlovákul? Egy külön szám voltam, mert más nyelvet is beszéltem. - Azért beszéltek-e magyarul, mert nem volt szlovák iskola? - Az én időmben nem volt annyi gyerek, hogy külön szlovák iskola lehetett volna. A régi időkben még valószínű - mert az idősebbek tótul beszéltek - valószínű, hogy abban az időben tótul is imádkoztak, és tanultak is az iskolában. De azután elmagyarosodott lassacskán, nem azért, hogy valaki is, valaha is erőltette volna őket. (folyt.)
1989. május 21., vasárnap
|
Vissza »
Folytatásokkal »
|
|
|
|
|
|