Rendszerváltás és az MTI

	A bécsi leszerelési tárgyalások
München, 1989. március 8. (SZER, A mai nap) - Bécsben amerikai- szovjet külügyminiszteri megbeszélések kezdődtek. Bakernek és Sevardnadzének ez az első hivatalos tárgyalása. Egy amerikai szóvivő közlése szerint a találkozótól azt várják, hogy egy új szuperhatalmi kapcsolathoz megadja az alaphangot. A kétórásra tervezett találkozó napirendjén szerepel a Közel-Kelet, Afganisztán és a leszerelés kérdése. Az amerikai szóvivő közölte továbbá, hogy Baker bizonyos emberi jogi témaköröket is fel kíván vetni a mai megbeszélésen. - A bécsi konferencián Howe brit külügyminiszter adta elő a NATO- nak a hagyományos fegyverzet csökkentésére vonatkozó tervét, a Varsói Paktum nevében Sevardnadze szovjet külügyminiszter tette meg ugyanezt. Következő hírmagyarázatunkban arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi a közös a javaslatokban, és mi választja el a két katonai szövetség nézeteit. - A NATO javaslatok már a tegnapi ülés előtt többé-kevésbé ismeretesek voltak, Sevardnadze szovjet külügyminiszter bejelentései azonban nem. Összehasonlításuknál mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy külügyminiszterek természetesen nem bocsátkoztak részletekbe, ezeknek a kidolgozása a csütörtökön kezdődő szakértői tárgyalások feladata lesz. Az alapelveket tekintve több pontban hasonlóság mutatkozik a NATO és a Varsói Szerződés elgondolásai között. Az egyik ilyen hasonlóság, amely talán a legfontosabbnak tekinthető a hagyományos fegyverzetű erők tényleges csökkentése szempontjából, a közös felső határ kimondása. A Varsói Szerződés ezzel lényegében elfogadta a NATO már évekkel ezelőtt bejelentett tervét, amelyet 15 éven keresztül visszautasított, holtpontra juttatva ezzel a magatartásával a korábbi tárgyalásokat. A NATO-ban ugyanis abból indultak ki, hogy nem abban kell megállapodni, hogy melyik fél hány katonát, és milyen fegyverzetet von ki a tárgyalás alatt álló térségből, mert a kölcsönös biztonság garantálása szempontjából azoknak az erőknek van jelentőségük, amelyek a térségben maradnak. Más szóval, a térségben megmaradt katonai erőt kell pontosan meghatározni. Ezt az elvet a jelek szerint a Szovjetunió és szövetségesei elfogadták ugyan, de ennek a fennmaradó erőnek a nagyságrendje szempontjából még eltérőek a vélemények. A szovjet külügyminiszter szerint ezt az erőt 10-15 százalékkal alacsonyabbra kellene szabni annál a szintnél, amely jelenleg a legalacsonyabb a két katonai tömbben. Sevardnadze nem mondta ki ugyan, de gyakorlatilag a NATO szintjéről van szó, ezt a Szovjetunió is elismerte. A NATO 5-10 százalékos csökkentést javasol egyszerűen azért, mert a frontvonalban álló NATO-erők már ma is olyan ritkák, hogy alig képesek ellátni a NATO tagországok védelmét. Ezenkívül ellenőrzési nehézségek adódnának abból, ha a Szovjetunió által javasolt mértékben ritkítanák ki a szárazföldi csapatok számát. A NATO-alakulatok viszony léig csekély számából származik a szovjet részről a kelet-nyugati határ mindkét oldalán javasolt különleges zónákkal kapcsolatos elutasító NATO álláspont is. A NATO-nak nincsen úgynevezett mélységi védelme, ezt a fegyverben tartott alakulatok létszáma és a földrajzi viszonyok nem teszik lehetővé. A NATO-védelem az első harcvonalra, közvetlenül a határ mellé összpontosul, a szovjet javaslat ezt gyengítené, mert a határ menti zónákban előírna, hogy ott mennyi katonaságot és fegyvert tarthatnának. A leglényegesebb különbség azonban a taktikai nukleáris fegyverek és a légierő csökkentése terén mutatkozik. A NATO-ban úgy látják, hogy a harctéri atomfegyverekről egyelőre nem mondhatnak le, mert ezek nemcsak a Varsói Szerződés számszerű fölényét, hanem a NATO több stratégiai hátrányát is hivatottak kiegyenlíteni. Ezen hátrányok pedig fennmaradnak akkor is, ha a tárgyalások eredményeként sikerül leépíteni a Varsói Szerződés számszerű fölényét. Mint Sevardnadze javaslatából kitűnik, a Varsói Szerződés államai továbbra is ragaszkodnak a flották erejének csökkentéséhez, és a tárgyalásokba ezenkívül a légierőt is be akarják vonni. Geostratégiai meggondolásokból a NATO nem engedhet meg magának lényeges flottacsökkentést, mert védenie kell az Amerikából Európába vezető tengeri utakat csakúgy, mint a két semleges alpesi köztársaság, Ausztria és Svájc földrajzi beékelődésével egymástól elvágott két NATO-szárny utánpótlását, különösen a Földközi-tenger térségében. A légierő esetében pedig a nemrégen nyilvánosságra hozott szovjet számadatok adnak okot a NATO idegenkedésére. A Szovjetunió a NATO oldalán óriási fölényt mutatott ki azzal, hogy beleszámította az Amerikában és Kanadában állomásozó harci gépeket a NATO erejébe. Ezenkívül a támadó és elhárító feladattal rendelkező repülőgépeket, harci feladatuk figyelembe vétele nélkül. Saját légierejét ezzel szemben csak a saját nyugati katonai körzeteiben és a kelet-európai szövetséges államok területén állomásoztatott bizonyos típusú repülőgépek összeszámolásával határozta meg. A repülőgépek könnyen mozgathatók, és nem kell sok fantázia ahhoz, hogy a térképre tekintve világossá váljék: egy repülőgépnek könnyebb eljutnia az Urai-hegységtől Berlinig, mint Amerikából vagy Kanadából Bonnig. A repülőgépek mozgékonyak, és éppen ezért hollétük ellenőrzése is rendkívül nehéz feladat lenne. A Varsói Szerződésnek valószínűleg nincsen ínyére az a NATO javaslat, hogy a jövőben meghatározandó, egymással szemben álló erőket egy előre megállapított kvótarendszer szerint állomásoztathassák az idegen országok területén. A NATO javaslata többek között azt jelentené, hogy a Szovjetunió csak 3200 alappáncélost tarthatna a szövetségesei országaiban, a jelenlegi 10-11 ezer helyett. A hagyományos fegyverzetű erők csökkentését 15 éven keresztül akadályozó ellenőrzés kérdése a tegnap mindkét részről elhangzottak alapján nem fog komoly problémát okozni. Még egy nem lényegtelen probléma vár megoldásra a csütörtökön kezdődő tárgyalásokon, és ez a csökkentés ütemének meghatározása. A NATO erről nem nyilatkozott. Sevardnadze szovjet külügyminiszter 3, egyenként két-három éves fázist javasolt. +++ 1989. március 8., szerda
Vissza » A hírhez kapcsolódik »