|
|
 |
|
 |
A demokrácia szavazólapja
|
A kedden végetért kétnapos országgyűlési ülésszak talán
legtöbbet vitatott,legnagyobb közérdeklődést kiváltó témája a
népszavazás kiírása volt. Önmagában az a tény, hogy a Szabad
Demokratók Szövetsége által szervezett akció sikeresnek bizonyult,
bonyolult közjogi helyzetet teremtett, noha a törvény kötelező
érvénnyel írja elő ilyen esetben a népszavazást. A törvény 10.
paragrafusának 1. bekezdése szerint ugyanis az Országgyűlés köteles
elrendelni a népszavazást, ha legalább százezer állampolgár
kezdeményezi. Márpedig az Országgyűlés elnökének átnyújtott több
mint kétszázezer aláírásból - amint azt a választási elnökség
megállapította - 114 470 minden vitán felülállóan hiteles, megfelel
a törvény előírásainak.
Mégis miről folyt akkor a hosszadalmas szenvedélyes, olykor
késhegyre menő vita? A kérdés azért is jogos, mert a plénum előtt
elhangzó felszólalások talán nem érzékeltették eléggé a probléma
kényes politikai hátterét. A képviselői vélemények ütköztetésének
elsődleges fóruma ugyanis ezuttal a jogi bizottság volt, amelynek
tagjai több napon át vitatták az egymásnak is gyökeresen ellentmondó
képviselői inditványokat, szövegmódosító javaslatokat.
Átfogalmazhatják-e a kérdéseket? Megváltoztathatják-e azok
eredeti sorrendjét? Fűzhetnek-e hozzá kiegészítő magyarázatot a
szavazólapon? Ha igen, nem befolyásolják-e ezzel akaratlanul is az
állampolgárokat? Ki lehet-e tűzni a népszavazás eredményének
ismerete nélkül az elnökválasztás időpontját? Fel kell, fel lehet-e
egyáltalán népszavazásra tenni a Munkásőrség megszüntetését
szorgalmazó kérdést, ha már feloszlatták ezt a testületet? Kérhető-e
a munkahelyi pártszervek kivonulásáról a lakosság állásfoglalása, ha
ezt a kérdést a párttörvény már rendezte? Követelhető-e, hogy a
pártvagyonról adjon számot az MSZMP, különösen azután, hogy erről
beszámolt a parlamentnek a pénzügyminiszter. Ez és ehhez hasonló
kérdések sorára kellett választ adnia a jogi bizottságnak, mielőtt a
parlament rátérhetett volna e napirendi pontok megvitatására.
(folyt.)
1989. november 1., szerda 14:39
|
Vissza »
|
|
A demokrácia szavazólapja 2.
|
A közjogi köntösben megjelenő, de politikai jelentőségét
tekintve nagy horderejű kérdések meggyőzően bizonyították a honatyák
számára az Alkotmánybíróság felállításának szükségességét, ám ennek
hiányában a törvényalkotóknak saját jogértelmezésükre kellett
hagyatkozniuk.
Döntésük azonban jó kompromisszumnak látszik. Az Országgyűlés
nem fogalmazta át a négy kérdést, de annak ódiumát sem vállalta,
hogy az állampolgárok tájékozatlanok maradjanak, hogy ne ismerjék
meg a népszavazás eredményének lehetséges következményeit. Úgy
ítélték meg: a többség nincs tisztában azzal, hogy ha az
Országgyűlési választások után kerülne sor az elnökválasztásra,
akkor az állampolgárok közvetlenül már nem is választhatnának
elnököt. A törvény előírása szerint ugyanis erre az Országgyűlés a
jogosult. Magyarán a népszavazás sajátos csapdája az, hogy a
köztársasági elnökválasztást épp a népszavazás teszi kockára. A
kérdés alá ezért került a következő magyarázó szöveg: "Amennyiben
Ön igennel szavaz, azt támogatja, hogy a köztársaság elnökét ne a
lakosság, hanem majd az Országgyűlés válassza meg, ha nemmel szavaz,
akkor azt támogatja, hogy a Köztársaság első elnökét közvetlenül a
lakosság válassza meg"
A parlament tehát úgy döntött, november 26-ra kitűzte a
népszavazást. Ezzel a nép először jutott olyan helyzetbe, hogy
közvetlenül mondhat véleményt az őt érintő fontos politikai,
közjogi kérdésekről. A lakosság azonban akár igennel, akár nemmel
válaszol november utolsó vasárnapján a feltett négy kérdésre, úgy
gondoljuk, mindenképpen a demokratikus magyar jogállamra szavaz.
Annak új, sarkalatos törvényeinkben testet öltő játékszabályaira,
kialakulóban lévő alkotmányos garanciáira. Ennek felismerése emeli
igazából magasan a pártpolitikai megfontolások fölé a novemberi
referendumot. (MTI-Press)
kl/pé
B.L.
1989. november 1., szerda 14:47
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|