|
|
|
|
Magyarok Csehszlovákiában
|
München, 1989. március 29. (SZER, Könyvszemle) - Nagyon sok magyarban még mindig egy idealizált, nem reális magyarságkép él, és gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük: a magunkról alkotott jó véleményt más nemzetek is osztják. A valóság azonban az, hogy a nagyvilág különféle okokból eléggé vegyes véleménnyel van rólunk, többek közt az Egyesült Államokban is, ahol a Danubian Press gondozásában most jelent meg Hungarians in Czechoslovakia Yesterday in today címmel egy másfélszáz oldalas tanulmánykötet. A magyarok Csehszlovákiában múltban és jelenben című angol nyelvű munka szerkesztője Császár Eduárd, magyar származású történészprofesszor, akinek a társszerzőkkel együtt láthatóan az a célja, hogy pozitív irányba hangolja a magyar múltról kialakult amerikai képet - elsősorban a Felvidékkel kapcsolatban. Felolvassuk Zuglói István ismertetését: - Hadd bocsássuk előre, hogy ezen a képen bőven van csinosítani való. Magyarország ellen nagyjából az első világháború óta befeketítési kampány indult, amelyben a magyar állam és nép történelmi hibáit, ballépéseit, mértéktelenül felnagyítva próbáltak és próbálnak ellenünk - nem minden eredmény nélkül - hangulatot teremteni. Az első világháború idején a Nyugaton - így Amerikában - kifejlett magyarellenes propaganda fő érve az volt, hogy a magyarok elnyomják a nemzetiségeiket -, így a szlovákokat is. A történelmi Magyarország 1918-ban történt felbomlása és a második világháború között a magyarokat irredentizmussal, sovinizmussal vádolták. Végül az átmeneti területi visszacsatolásokkal megnagyobbodott Magyarországtól 1945-ben részben azon a jogcímen vették vissza - még az etnikailag tiszta magyar területeket is -, hogy Hitler utolsó csatlósa volt. A magyarságról alkotott amerikai képet kedvezően befolyásolta az 1956-os forradalom. Sokat tettek az elmúlt 35-40 esztendőben Amerikába szakadt magyar értelmiségiek is, akik a befolyásos amerikai értelmiségi réteg körében igyekeztek terjeszteni és megértetni a magyar szempontokat. A feladat nem könnyű, mert az amerikai csehek és szlovákok is szüntelenül védik a maguk igazát szóban és írásban - ezenkívül érveik nekik is vannak. A magyar szempontok népszerűsítése azért is nehéz feladat, mert a mellőzöttek, üldözöttek, elnyomottak, vagy éppenséggel elnyomók képviselői szinte a világ minden sarkából Amerikában próbálnak ügyüknek híveket, támogatókat szerezni, ahogyan a szóban forgó kötet szerzői is teszik - elsősorban a törvényhozásban, sajtóban, - a közvéleménynél. Az amerikaiak azonban bizonyos mértékig már immunisak távoli országok-népek régi keletű, amúgy is megoldatlannak vélt problémái iránt, és a szlovákiai magyar kisebbségek sérelmei is ebbe a kategóriába tartoznak. A kötet jószándékú szerzőinek tehát nincs könnyű feladatuk. Különösen akkor nincs, ha - amint több cikk, tanulmány is mutatja - nem igyekeznek az elvárt tárgyilagosságot legalább látszatra megőrizni - amely a mondanivaló hitelének alapvető előfeltétele. A kötet témaköre változatos. A történelmi összefoglalótól a. kisebbségi problémákon át, a vitatott bős-nagymarosi vízlépcsőig terjed. A mondanivaló színvonala és hangvétele is eltér. Császár Ede és Nagy Károly írása kiegyensúlyozott, a magyar nézeteket tárgyilagosan, ugyanakkor meggyőzően képviseli a csehszlovákiai magyarok sérelmeinek felsorolásakor. Több másik írás, cikk, tanulmány viszont inkább politikai pamflet, vitairat. Ez utóbbi műfaj régóta népszerű egyes Amerikába szakadt honfitársaink körében, akiket talán még érzékenyebben érint a magyar kisebbségek balsorsa, mint a hazában, a mindennapi élet kemény problémáival küszködő magyarokat. Persze nemcsak a felvidéki, vagy éppenséggel erdélyi magyarok vannak úgynevezett kettős járom alatt. Hadd említsük az örményeket, kurdokat, a balti népeket - a sok közül. Dehát nekünk és a kötet szerzőinek a magyar sérelmek fájnak. A mélyen átérzett honfibú azonban nem okvetlenül indítja meg az amerikai olvasót, akire az emócióktól mentes észérvek jobban, sokkal jobban hatnának. A magyar-csehszlovák, illetve inkább magyar-szlovák történelmi kapcsolatokat, a közös múltat vagy 40 oldalon Hites Kristóf taglalja. Érdemes néhány alapgondolatot említeni a jobb megértés végett: Az utolsó magyar népszámlálás, az akkor 63 ezer négyzetkilométer területű Felvidéken -, azaz Szlovákiában - 1 millió 700 ezer szlovákot mutatott ki. Ez volt az akkori összlakosság körülbelül 45 százaléka - míg a mintegy 900 ezer magyar: a 30 százaléka. A Kárpát-aljával határos Felvidéken 12 százaléknyi rutén is élt, továbbá az országrészben vagy 7 százaléknyi német is: a szepességi cipszerek. Ezek az etnikai arányok azóta gyökeresen megváltoztak. Részben a ki- és betelepítések, az elűzések, hivatalos nevén - a második világháború után - népességcsere miatt. Az 1980-as csehszlovákiai népszámlálás számunkra nagyon kedvezőtlen adatai szerint: a Felvidék lakóinak száma körülbelül 5 millió, ennek 85 százaléka szlovák, az 560 ezer magyar Csehszlovákia lakosságának 4 százalékát, Szlovákia lakosságának valamivel több mint 11 százalékát teszi ki. A felvidéki magyar lakosság száma 1918 óta állandóan csökkent, miközben a szlovákoké több mint megduplázódott. Hites - a szerző - joggal sérelmezi a magyarság létszámcsökkenését és annak külső okait - így a szlovák asszimilációs politikát. Az azonban a múltat szépítő állítás, hogy a magyarok és szlovákok 900 éven át békésen éltek egymás mellett. Nem kell szlovák nacionalistának lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: volt a szlovákoknak éppen elég bajuk velünk - különösen a XIX. század elejétől kezdve. A XVIII. század végéig - a nemzeti öntudatra ébredés koráig - talán nem voltak, vagy nem olyanok voltak a nemzetiségi súrlódások, mint később. A Rákóczi-féle és az 1848-as szabadságharcban csakugyan sok szlovák harcolt a magyarok oldalán. Az ember azt mondhatná: hálából adhattunk volna nekik kulturális, sőt közigazgatási autonómiát - erőszakos magyarosítás helyett, ami a múlt század 70-es éveitől a szlovákok osztályrésze lett. Aztán nyilván nemcsak a gazdasági okok voltak, hogy az 1880-1914 között Amerikába tántorgott másfél millió hazánkfiának vagy egyharmada tót atyafi volt - hogy Mikszáthtal szóljunk. Ha akkor - amikor birtokon belül voltunk - jobban odafigyeltünk volna a szlovákok sérelmeire, akkor talán most nem volna sérelme a felvidéki magyarságnak. Császár Ede a kötet előszavában joggal kifogásolja, ahogyan napjainkban bánnak a felvidéki magyarokkal. A továbbélő magyar elfogultságok azonban nem segítenek hozzá Császár által ajánlott őszinte párbeszédhez, mert a szlovák válasz is nyilván hasonló lesz. A múltat meg kell vallani -, még akkor is, ha a túloldal abban a maga álláspontjának az igazolását látja. Ha nem szépítjük, hanem elismerjük a múlt magyar hibáit-vétkeit, akkor a mi mostani sérelmeinek nagyobb hitelre, megértésre, rokonszenvre számíthatnak. Az első világháború monarchia-ellenes, emigrációs propagandatevékenysége során Masaryk és Benes a csehszlovák állam létrehozása érdekében tett erőfeszítései kapcsán túl sokat ígért a szlovákoknak, és az ígéretek csak részben valósultak meg. De minden esetleges sérelem ellenére 1918 után - kisebbségi sorból - a szlovákok is uralkodó nemzet lett Csehszlovákiában -, és azért ez nagy különbség. A két világháború között a magyar kormányok irredenta politikát folytattak, területi revíziót sürgettek. Magyarország elsősorban azért sodródott Hitler oldalára, mert a szomszéd államoktól, aztán az új európai rendet 1918 után létrehozó nyugatiaktól - elsősorban a franciáktól - mégcsak minimális, etnikailag indokolt területi revíziót sem várhatott. Ezt a magyar politikát - ugyancsak visszamenő hatállyal - lehet bírálni, sőt kárhoztatni, ahogyan az elmúlt évtizedekben a budapesti rezsim tette is: mea culpázva minden bajt, bűnt, gyalázatot vállalva a magyarság nevében. De akkoriban aligha akadt volna magyar kormány, amely elutasíthatott volna egy területi revíziós lehetőséget. Ez volt a háttere az 1938. őszi első bécsi döntésnek, amely körülbelül 12 ezer négyzetkilométer területet és 1 millió 100 ezer lakost csatolt vissza Magyarországhoz. Döntően az északi határ túloldalán fekvő, összefüggő magyar etnikai övezetről volt szó, rajta 830 ezer magyar, 140 ezer szlovák és 60 ezer egyéb lakossal. A népek önrendelkezésének wilsoni elve tehát érvényesült, de alapvető, vészes politikai szépséghibája volt a döntésnek, hogy Mussolinitől és Hitlertől származott. Császár Ede alapos és hasznos könyvet írt az első bécsi döntésről, amelyet tulajdonképpen az 1938. szeptemberi, müncheni egyezményben elhatároztak. Annak egyik alpontjában a magyar területi igényeket közvetlen magyar-csehszlovák tárgyalásokra bízták, azzal a kikötéssel, hogyha nem születik megegyezés, akkor a kérdést döntés végett a müncheni négy nagyhatalom - Anglia, Francia-, Német- és Olaszország - kormányfői elé terjesztik. Végülis Anglia és Franciaország érdektelensége miatt nem négyhatalmi, hanem csak német-olasz döntés született, amelyet később a győztes hatalmak úgyis érvénytelenítettek a müncheni egyezménnyel együtt. De azért nem lett volna mindegy, hogyha létezett volna egy .olyan magyar vonatkozású határrendezési dokumentum, amelyen hivatalos angol és francia aláírások is szerepelnek. Hozzá kell tenni, hogy az angol és francia kormány az 1938-as bécsi döntést akkor hivatalosan tudomásul vette, érdemileg elismerte. A II. világháború hamarosan kitört, és a teljesség kedvéért meg kell azt is állapítani, hogy abban a szlovákok Hitler mellett álltak, sőt harcoltak. Ez az argumentum is hiányzik a könyvből, pedig nem lényegtelen ügyről van szó. Azt a tárgyilagosság kedvéért megemlíthették volna azok akik a könyvben a történelmi részletekkel foglalkoztak, hogy a két világháború közti,Csehszlovák Köztársaságban ugyan egyáltalán nem voltak ideálisak az állapotok, de lényegesen szabadabb légkör, jobb élet, civilizáltabb viszonyok uralkodtak, mint a gazdaságilag, társadalmilag elavult szerkezetű Horthy-féle Magyarországon. 1918, de különösen 1945 után alaposan elcserélődtek a szerepek. A háború utáni Csehszlovákia a szudéta-németek és a magyarok hűtlenségével is magyarázta az ország széthullását 1938-39-ben. Alighanem indokolt az ellenérv, hogy ha a csehek és szlovákok nem csatoltak volna 1918 után az új államhoz olyan nagyszámú kisebbséget - 3,5 millió németet, egymillió magyart - akkor a csehszlovák állam területi egysége sem került volna veszélybe 1938- ban. De essék szó az 1945 utáni néhány esztendő megpróbáltatásairól, amelyeket csehszlovák részről általában elhallgatnak, vagy pedig - a magyarok háborús években tanúsított magatartására hivatkozva - indokoltnak tartanak. Valljuk meg: dédapáinknak nem volt szükségük jó tanácsra, amikor magyarosításról volt szó. De kollektív büntetésre, kollektív jogfosztásra, tízezrek deportálására, vagy határokon való átdobására még legvadabb soviniszta álmaikban sem gondoltak. Amit a csehszlovák állam - főleg a szlovák hatóságok - 1945 és 1949 között a felvidéki magyarokkal kollektív bűnösség vádjának indokával műveltek, ahhoz még csak megközelítően hasonló sincsen a túloldal által még mindig felhánytorgatott magyar múltban. Különösen annak a Szlovákiának nem volt oka erkölcsi felháborodásra, amely az 1944 augusztusi felkelésig készségesen kiszolgálta Hitlert, halálba deportált vagy 90 ezer ottani zsidót, és katonái a Wehrmacht oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen. Ezeket a hasznos érveket hiába keresi az ember ebben a kötetben, amelyben azonban mégiscsak számos jó írásra akad az olvasó. Gróf Esterházy Jánosról a felvidéki magyarság megbecsült vezetőjéről is olvashatunk, aki 10 év börtön után 1958-ban rabságban halt meg. Ő volt az egyetlen képviselő a szlovák parlamentben, aki a zsidótörvények ellen szavazott. Ez a tisztességes magyar arisztokrata többet érdemelt volna azért néhány közhelynél. Császár Ede hiteles képet fest a szlovákiai magyarok jelenlegi helyzetéről, indokoltan említi a kollektív kisebbségi jogok hiányát. Említi a felvidéki magyar iskoláztatás kifogásolható helyzetét, Duray Miklós felvidéki magyar jogvédő meghurcolását, a bős-nagymarosi vízlépcső ügyét. írásából kitűnik, hogy az 1945-49 közti állapotokhoz képest javultak ugyan az állapotok, de nem eléggé. A felvidéki magyar iskoláztatási viszonyokat Nagy Károly ismerteti. Lényege a szomorú adatoknak az, hogy az elmúlt 30 esztendőben a felére csökkent a magyar elemi iskolák száma - 300 alá - miközben az 1980-as népszámlálás szerint 451 szlovákiai városban és helységben még mindig magyar többség van. Több írással az a baj, hogy részben elavultak, a fejleményeket általában csak 1985-ig követik a szerzők. Mindenesetre nagy hiba volna, ha az erdélyi magyarság súlyos helyzetére irányuló mostani figyelem következtében megfeledkeznénk a szlovákiai magyarokról. Van a könyvben olyan utalás is, mintha a Jugoszláviában, a Vajdaságban élő magyarság helyzete teljesen kielégítő volna. Ez nem felel meg a valóságnak. Kárpátalján az ottani körülbelül 200 ezer főnyi magyarság helyzetében csak újabban mutatkozik némi javulás. Kass Tibor volt felvidéki újságíró ottani honfitársainak keserves mindennapi életéről ír megrázó oldalakat. Majláth Istvánnak a vízlépcsőről írt cikkét régen túlhaladták az események - bár a háttér felvázolása nem volt hiábavaló. Az azonban nem tűnik megalapozottnak, hogy a vízlépcső mögött Moszkva tervei keresendők abból a célból, hogy az egész dunai hajózást ellenőrizze. Az a feltevés pedig egyenesen az álmok világába tartozik, hogy a szlovákok körében fokozódik a tisztelet a magyarok iránt, és titokban erősödik a vélemény, hogy a csehek helyett jobb lenne a magyarokkal kooperálni. Egy hitelességre igényt tartó könyvben ilyesmit hiba kinyomtatni. A szlovákok magyarokra vonatkozó véleménye részben tapasztalatok, részben a sokévtizedes nyílt és suttogó propaganda hatására, sajnos egészében véve még mindig kedvezőtlen. Alapos és kölcsönös változtatásra szorul. Csak sajnálni lehet - és nekünk magyaroknak is megvan benne a magunk szerepe -, hogy ez az évszázadokon át azonos hazában élő két nép idegennek tekinti egymást. Az olvasó nem mehet el szó nélkül néhány szarvashiba mellett. Az Esterházy-cikk szerzője például úgy tudja, hogy a trianoni békét 1919 júniusában ratifikálták, holott a pontos dátum 1920. június 4- e. Egy időben ezt minden magyar iskolásgyerek tudta. Ugyanez a szerző y-al írja II. Rákóczi Ferenc fejedelem családi nevét - és úgy látszik, a könyv lektorával együtt még nem értesült arról, hogy Németország nem 1940-ben, hanem 1941 júniusában támadta meg a Szovjetuniót. Aztán még zárójelben is enyhe túlzás azt állítani, hogy a Kárpát- medencében Magyarországon kívül ötmillió magyar él. Az sem igaz, hogy az ausztriai Burgenlandban élő magyarság éppen olyan szolgaságban él, mint - teszem azt - Romániában. Az ilyen állítások a könyv számos, tényeken nyugvó megállapítását is megkérdőjelezik. A Hungarians in Czechoslovakia Yesterday in today című könyv becsületes szándékú munka -, de fogyatékosságai egyúttal arra hívják fel a figyelmet, hogy a külföld előtt nagy felkészültséggel, tárgyilagosan, okosan kell előadni a magyar érdekeket. Úgy, hogy azokat sikerrel képviselhessük, amerikai kifejezéssel élve: árulhassuk az ütköző nemzeti érdekek nyugati piacain. A legjobb volna a Duna medencéjében egymás között rendezni dolgainkat. +++
1989. március 29., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
MTV2 nézői telefonok
"- 217-464: Gálné: A szabadidőközponti műsorhoz szeretnék néhány szót hozzáfűzni, ugyanis itt nőttem fel a ligetben, már 60 éves vagyok tehát gondolhatja mikor volt. Mindig voltak itt játékszerek, játszóeszközök, csőszök az igaz vigyáztak a rendre és most fölfedezik, hát úgy szokták mondani csövön a lukat,-hogy a szabadidőközpontot ott megcsinálják ami már volt ott jó 5o évvel ezelőtt. Nézéék meg hol volt ott, akkor talán tudnak valamit profitálni az ötletekből,
- 760—510: Későn kapcsoltam be a TV—t, nem tudom, hogy as Assisi Szent Forenc fesztivál megvolt, vagy lesz, szeretnék egy képet ajándékozni oda, ezért kérem, hogy hívjanak vissza, lo21 Labanc u*7/b 1*2."
|
|
|
|
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA
Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
|
|
|
|