|
|
|
|
|
|
|
|
SZER, Világhíradó:
1919 újraértékelése
"...a közelmúltban hozták nyilvánosságra, hogy Kun Béla a
Szovjetunióban nem akkor, nem ott és nem úgy halt meg, mint
hirdették, hanem egy elvtárs hóhéra végezte ki.
Innen már remélhetőleg nincs túl messze 1919 újraértékelése sem.
Annak elismerése, hogy március 21-e nem ünnep, hanem nemzeti
gyásznap. 70 éve nem a Tanácsköztársaság győzött, hanem népünk
tragédiájaként a Trianonhoz vezető út végszakaszának kiépítésével a
bontakozó polgári demokráciát döntötte meg a vörös rémuralom.
Tehát ideje lenné, hogy a Március 21-e utak, terek visszakapják
eredeti nevüket, vagy hívják ezeket egyszerűen március 15-nek."
OS:
Független szervezetek - kerekasztal
"Mi is elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk, hogy
kialakuljon a demokratikus erők közös álláspontja, és ennek alapján
tárgyaljunk a hatalom birtokosával, az MSZMP-vel. Úgy gondoljuk, a
dermedtségből ébredező társadalmat csak együttesen képviselhetjük."
|
|
|
|
|
|
|
Pozsgay Imre politikai szerepe
|
(Kasza László) München, 1989. február 19. (SZER, Gondolatforgató) - Elég, ha egy politikus egy héten egyszer tesz fontos bejelentést, a következővel várja meg, milyen következményekkel járt az első - mondta két héttel ezelőtt Pozsgay Imre államminiszter, a Politikai Bizottság tagja, a Filmfórum hallgatósága előtt Budapesten, a kongresszusi központban. Mindenki tudta, hogy mire gondolt. Egy héttel korábban tett bejelentése, hogy az irányítása alatt működő történész albizottság népfelkelésnek minősítette azt, ami 1956-ban történt, több mint országos - mondhatnám - világraszóló szenzáció volt. A társadalom döntő többsége tapsolt, hogy végre valami ezen a téren is történik. Azok a párttagok pedig, akiknek a forradalom leverése több mint három évtizede hatalmat és jólétet biztosított, természetesen ijedten tiltakoztak. A közvélemény akkor a bejelentésnek még minden következményét elképzelhetőnek tartotta, azt is, hogy Pozsgay Imre esetleg belebukik az ügybe, azt is, hogy esetleg kettészakad az MSZMP. Azóta azonban lezajlott a Központi Bizottság ülése, közzétették az ott elfogadott határozatot, amelyet ugyan ki így, ki úgy interpretált, de az biztos, hogy a hatalom legfelső köreinek személyei összetétele nem változott. Tehát nem történt igazában semmi? A hatalom rendezett egy színjátékot, hogy a feszült, gazdasági és társadalmi helyzetben elterelje a figyelmet az igazi problémákról? Vagy nagyon is fontos dolog történt? A Politikai Bizottság egy tagja kétségbe vonta a rendszer létjogosultságát, hiszen ha 1956-ban nem ellenforradalom volt Magyarországon, akkor az volt az ellenforradalom, ami ezt leverte. Kérdéseket, amelyeket azzal a meggyőződéssel kezdünk elemezni a Gondolatforgató mai adásában Kende Péter párizsi politológussal, hogy - gondolom, itt most a te nevedben is beszélhetek - nem fogunk végleges válaszokat találni, ahhoz még túl sok az ismeretlen a mai magyar glasznosztyban, de amelyekhez talán lenne egy pár olyan megjegyzésünk, olyan szempontunk, amely segítségére lehet hallgatóinknak, hogy ők tovább gondolják a problémát. - Kezdjük talán annak a kérdésnek a vizsgálatával, hogy vajon milyen szempontok vezethették Pozsgay Imrét akkor, amikor azonnal a nyilvánosság elé lépett a felügyelete alatt működő történész bizottság legfontosabb írásba foglalt megállapításával, mármint hogy 1956-ban Magyarországon népfelkelés volt. Egy lehetőség, amelyről ma is beszélnek, hogy a Politikai Bizottságban ezt a szerepet osztották Pozsgay Imrének, és ő ezt a szerepet vállalva lépett a nyilvánosság elé. - Én ezt nem tartom valószínűnek. Az esemény lefolyása egyáltalában nem erre utal. Minden jel szerint Pozsgay nyilatkozata politikai nyilatkozat volt, mert ugyan amit mondott, az nem ellentétes a bizottság következtetéseivel, de azért szemmel láthatóan ennek az értékelésnek azt a vonatkozását emelte ki, amely jelenleg a magyar társadalmat leginkább érdekli, és ezért mondom, hogy politikai nyilatkozat volt, nem pedig történelmi elmefuttatás. Semmi jel nem mutat arra, hogy egy ilyen politikai nyilatkozatra itt előzetesen felhatalmazták, ellenkezőleg: ez a meglepetés erejével hatott, és erre abból következtetünk, hogy erre mindjárt a politikai bizottságbeli kollégái reagáltak Grósz Károlytól Németh Miklósig. Vagyis meglepetésüknek adtak kifejezést, hogy valaki ilyen állásponttal áll elő, amikor azt még az MSZMP illetékes felső szervei nem is vitatták meg. Úgyhogy én nem hiszem, hogy itt kiosztott szerepről lenne szó, inkább politikai elgondolásról, amely az illető személyiségtől magától jött. - A másik, forgalomban lévő feltételezés, amiért Pozsgay Imre mindjárt az első alkalmat megragadta, hogy közzétegye a párttörténész bizottság legfontosabb megállapítását: 1956-ban népfelkelés volt. Pozsgay jól ismeri az MSZMP gyakorlatát, tudja azt, hogy olyan szakértői véleményeket, tudósoknak olyan megnyilatkozását, amely nem egyezik meg a pártvezetőség véleményével, a gyakorlatban kulcsra szokták páncélszekrényekbe zárni, gondolok itt például a Tudományos Akadémia Bős-Nagymaros ügyében kiadott nyilatkozatára. Ezt akarta talán megakadályozni, megelőzni Pozsgay Imre? - Ez nagyon is elképzelhető, annak ellenére, hogy a szöveg most teljes terjedelmében napvilágot látott. Elképzelhető, hogyha ez a szöveg először valamilyen belső pártfórumon kerül megvitatásra, ott azt mondják, hogy ilyen horderejű megállapításokat vagy ilyen irányú megállapításokat nem szabad a közvélemény elé vinni, és marad belső pártdokumentum. Ez bizony nagyon könnyen elképzelhető. Ennek ellenére a valószínűség amellett szól, hogy ez a dokumentum így vagy úgy közlésre került volna, de lehet tulajdonképpen a dolgokat a bőbeszédűségbe is belefojtani. Kevés magyar állampolgártól várható el, hogy 80-100 oldalas történeti szövegeket részletesen tanulmányozzon. A politikus kezdeményezése itt az volt, hogy kiragadott ebből valamit, ami kétségkívül meglepően új, és ezt mindjárt bedobta a közvéleménybe. Ezzel valóban elejét vette annak, hogy ezt a passzust kitöröljék ebből az elemzésből, és mindjárt ráirányította a figyelmet ennek az egész elemzésnek az újszerűségére is. - Persze, ha most itt találgatunk, hogy vajon mi késztette Pozsgay Imrét arra a lépésre, amit megtett, és amelyből ilyen nagy szenzáció lett, azt sem zárhatjuk ki, hogy ezt azért tette, mert ez a meggyőződése, hogy így kell tenni. - Feltétlenül. Én egyébként majdnem mindig abból indulok ki, hogy amit politikusok mondanak vagy tesznek, az nagyon közel áll a meggyőződésükhöz. Ez nemcsak Pozsgayra, hanem ellenfeleire is vonatkozik. Pozsgay esetében mi lehet itt a meggyőződés? Az a felismerés, hogy egy nagy szakadék választja el a magyar - hogy mondjam - kommunista pártvezetőséget vagy pártközvéleményt a szélesebb magyar társadalomtól. Mert amíg az előbbi abban a hiszemben él, hogy 1956- ban valamilyen vészes ellenforradalmi támadástól mentették ők meg a nemzetet, addig a magyar társadalom túlnyomó többsége úgy tartja, hogy az az 56 bizony a magyar nemzet jogos felháborodásának volt a kifejező része, és ennyiben forradalomnak vagy népfelkelésnek vagy nemzeti szabadságharcnak tekintik. Egyébként leghasználatosabb szó mind a mai napig a forradalom, és azt, hogy ellenforradalom, voltaképpen csak a nagyon meggyőződéses párttagok vagy pártvezetők használják, az utóbbi időben kicsit kevesebbet mint korábban. Bár most ennek a két dolognak a szembenállása voltaképpen egy nagy politikai szakadék. Pozsgay Imre, akinek szemmel láthatóan az a törekvése, hogy kibékítse egymással a kommunizmust és a magyar nemzetet, arra gondol, hogy amíg ezen a ponton nincsen revízió, addig a megbékélés lehetetlen. - Persze felmerül a kérdés, hogy ugyan mit ért el Pozsgay Imre ezzel a lépésével. Milyen eredményhez vezetett az a vita, amit a bejelentésével kiváltott? Mit ért el elvi síkon? Tehát felmerült a kérdés, amit a bevezetőben is már említettem, hogyha 1956-ban Magyarországon ellenforradalom volt, ahogy a párt történészei most beismerik, akkor az volt az ellenforradalom, ami ezt leverte, tehát a rendszer létjogosultságát kérdőjelezte meg maga Pozsgay Imre. Elmennél te eddig a következtetésben? - Semmiképpen sem. Tulajdonképpen a feladat, amit 0 vállal, nagyon bonyolult, mert 0 egyrészt ezt a bizonyos összebékítést akarná véghez vinni, másrészt semmiképpen sem akarja Ő azt a látszatot kelteni, hogy 0 a kommunista párt hatalmát illegitimnek tekinti. Az ő álláspontja ennél sokkal árnyaltabb. Szerintem amit el akart érni ezzel a nyilatkozattal, azt csak nagyon kis részben érte el. Ugyanis azzal, hogy mindjárt ráförmedtek a Politikai Bizottság más tagjai, hogy ez nem így van, és hogy ez illetéktelen, és hogy ez megengedhetetlen egyszerűsítés és így tovább és így tovább. Mindjárt értésére adták a magyar közhangulatnak, hogy ez a kibékülés elég messzi van, vagyis, hogy a pártnak még nagyon sokat kell változnia ahhoz, hogy ebben a vonatkozásban a közvéleménnyel egy hullámhosszra kerüljön. - Amit Pozsgay elért, az inkább csak személyes természetű. Bár meggyőződésem, hogy neki a céljai nem elsősorban személyes volt. Ő amit elért, az az, hogy hogy róla most már nyilvánvaló: nem ellenségesen, megátalkodottan, korlátolt bolsevik szemszögből nézi az 56-os eseményeket, hanem megérti, hogy azok a magyar nemzet, a magyar nép történetében milyen szerepet játszottak. Ki vádolja, ki pozitívan ítéli meg azt az esetleges lehetőséget, hogy Pozsgay Imre ezzel a bejelentésével felvetette esetleg egy pártszakadás veszélyét, mások számára lehetőségét. Pusztán elméleti szempontból feltétlenül számolni kell a pártszakadással, mert hiszen olyan erők működnek együtt ebben az MSZMP-nek nevezett konglomerátumban, amelyek ma már a legtöbb fontos kérdésben különböző véleményen vannak. Kétségtelen, hogy ebben a pártban létezik egy nagyon határozott reformszárny de léteznek nagyon konzervatív, nagyon reakciós erők is, amelyek igazában csak a nyelvük legkülső csücskével tagadták meg a sztálinizmust; egy pillanatra sem gondolják komolyan azt, hogy a kommunista pártnak felül kell vizsgálnia a hatalomgyakorlás módszereit, és még arra is gondolnia kell, hogy a hatalmat más politikai erőkkel megossza. Még arra sem gondolnak, hogy egy olyan politikai rendszer jöhetne létre Magyarországon, amelyen végsősoron a kommunista párt esetleg nem is részese bizonyos időszakokban a hatalomnak. Ez az ő elképzelésüktől tökéletesen távol áll. Míg a reformkommunisták, akik a demokrácia klasszikus fogalmaiban gondolkodnak, vagy legalábbis azokhoz nagyon közel jutottak, kétségkívül el tudnak képzelni egy olyan többpártrendszerű berendezkedést, amelyben a kommunista párt hol benne van a hatalomban, hol nincsen benne a hatalomban. Természetesen még vannak más irányzatok is. Ezeknek az erőknek az együttmaradása egy pártban pusztán elméletileg nehezen képzelhető el, de gyakorlatilag sem egészen így van, mert gyakorlatilag egy pártszakadásnak talán ma még nincsenek meg a gyakorlati feltételei. Ehhez például valamilyen értelemben az oroszoknak is hozzá kellene járulniuk, tudomásul kellene venniük, és minden jel szerint az oroszok főleg ezt szeretnék elkerülni Magyarországon. Ez tehát az egyik nehézség. A másik nehézség pedig, ami a pártszakadás ellen szól, tulajdonképpen elég általános szempont. Felvetem magamban is gyakran a kérdést, hogy ez vajon kívánatos-e demokrata szempontból nézve. Ugyanis ha pártszakadás van, akkor Magyarországon nagyon erős polarizált politikai helyzet keletkezik. - Míg jelen pillanatban talán kívánatosabb egy kevésbé polarizált politikai helyzet, amelyben éppen az imént említett reformszárny maga után tudja vonni a kommunista párt konzervatív erőit is, addig van lehetőség arra, hogy megindul egy békés átalakulás, és ebben a pillanatban voltaképpen nemigen van már Magyarország előtt más kibontakozási perspektíva, mint békés. (folyt.)
1989. február 19., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
Pozsgay Imre politikai szerepe - 1. folyt.
|
- Egy kissé az eredeti témánktól eltávolít bennünket a következő kérdésem, de mert érdekesnek és fontosnak tartom, mégiscsak felvetem. Mondod, hogy pártszakadás nem valószínű, esetleg nem is kívánatos. Viszont kétségtelenül tanúi vagyunk annak, hogy olyan, a közéletben nagy tiszteletnek örvendő személyiségek, mint például Bihari Mihály politológus, aki ugye bejelentette, pályázik az újból megalakult Szociáldemokrata Párt főtitkári tisztségére. Nos, ilyen emberek, akik korábban az MSZMP-hez tartoztak, átvonják az MSZMP reformszárnyát másik politikai csoportosulásokba, például a Szociáldemokrata Pártba. - Bizonyára elkerülhetetlen a következménye a jelenlegi magyarországi politikai fejlődésnek. Végül is az MSZMP valóban egy konglomerátum, amelyben a meggyőződéses bolsevikoktól kezdve a reformkommunistákig a legkülönbözőbb csoportokat találjuk, túlnyomó többségükben persze olyan embereket, akik merő egzisztenciális okokból érvényesülésből, opportunizmusból tartoznak ebbe a pártba. Ha Magyarországon egy demokratikus többpártrendszer alakul ki, és a politikai intézmények megváltoznak, akkor nyilvánvalóan ennek a párttagságnak egy jelentős része el fogja hagyni az MSZMP-t. Egyesek azért hagyják el, mert egyáltalában nem kívánnak politizálni, és számukra kellemetlen kényszer volt az, hogy valamilyen pártnak a tagjai voltak. Mások azért hagyják el, mert a meggyőződésükhöz közelebb állnak más politikai irányzatok, szociáldemokrata vagy nemzeti demokrata vagy egyéb irányzatok. Nyilvánvalóan tanúi leszünk annak, hogy egész sor volt kommunista vágy esetleg még ma is párttag átlép ezekbe a pártokba. Ezek közül elsősorban a Szociáldemokrata Párt képes arra, hogy vonzerőt gyakoroljon a kommunista párttagok egy részére. Már most ez nagyon érdekes és jó kérdés, amit feltettél, mert az imént azt mondtam, tulajdonképpen kívánatos, hogy a párt reformszárnya ne szakadjon le. - Mert ha a pártnak nincsen reformszárnya, akkor voltaképpen ismét a sztálinista reflexek fognak túlsúlyba kerülni. Varínak olyan helyzetek, amelyekben úgyse számít az, hogy mit tartunk kívánatosnak. A dolgoknak a saját logikája érvényesül. - Térjünk vissza, Kende Péter, az eredeti témánkhoz, Pozsgay Imre politikai szerepéhez. Ugye azt mondtad, hogy ez a politikus, életcéljának tartja a kommunista eszme és a magyar társadalom, a magyar nép kibékítését. Erről bizonyára sokat tudna beszélni Pozsgay Imre. A kívülállónak mindenesetre feltűnik, hogy ez a meggyőződéses kommunista politikus sokszor azt a társadalmi rendszert tartaná helyesnek, amely pontosan nélkülözi azokat a jellemvonásokat, amelyeket a kommunista rendszerre nyomott rá. Gondolok itt például a csütörtökön Szekszárdon elmondott beszédére, amelyben azt mondja, hogy a 40-es évek végén bevezetett politikai modell Kelet-Európát mára - tehát 40 évvel későbbre - a világ legnagyobb válságterületévé tette. Kérdés, hogy lehet összeegyeztetni egy emberrel a meggyőződéses kommunistát, és azt a gyakorlati politikust, aki szeretné a kommunista ideológia jelentette jellemvonásokat lefejteni egy társadalomról. - Én azt hiszem, úgy lehet összeegyeztetni, hogy tudomásul vesszük, Pozsgay egy olyan reformkommunista, aki felülvizsgálta a bolsevizmus elmúlt 50-60 évének uralkodó gyakorlatát. Tehát nem hiszem, hogy méltányos volt azt mondani róla, Ő tulajdonképpen olyan kommunizmust akar, amiben minél kevesebb kommunizmus van. Ő átgondolta azt, hogy a Szovjetunióban a 20-as években kialakult pártdiktatúra nem az egyedüli útja, lehetősége a kommunista elvek alkalmazásának. Igaz, hogy történetileg ez forrott össze a kommunista névvel, de Pozsgay, aki egy elméletileg érdeklődő ember, úgy látja, tulajdonképpen a bolsevizmus elméleti alapvetésében semmi sem indokolja, hogy a szocializmus voltaképpen pártdiktatúra legyen. Neki tehát van egy elképzelése egy másfajta kommunizmusról, amelyet pár évvel ezelőtt Nyugat-Európában eurokommunizmusnak neveztek, amelynek más elképzelése van arról, hogy tulajdonképpen mi a kívánatos politikai intézményrendszer. - Kétségkívül szemben áll azzal a politikai gyakorlattal, amely Magyarországon 47 óta kialakult, amióta a kommunista párt gyakorlatilag a hatalom monopolista gyakorolója lett. Ő ezzel a politikai - gyakorlattal szemben áll, de ez nem jelenti azt, hogy ő nem is tekinthető kommunista politikusnak. Ő egy másfajta kommunizmust képvisel, és véleményem szerint tudomásul kell venni, hogy ilyen kommunista irányzat is van. Csak Magyarországon nem volt lehetőség ennek az irányzatnak a kifejezésére. Voltak ilyen törekvések 1953 és 56 között is, és tulajdonképpen Nagy Imre is egy nagyon mély felülvizsgálatára törekedett a kommunista gyakorlatnak. Véleményem szerint Pozsgay Imre messzebb megy Nagy Imre esetében. Nem a politikai gyakorlatában, mert Nagy Imrét az 56-os forradalom olyan választás elé hozta, amelynél bátrabb és keményebb döntést valóban nem hozott a hatalmon lévő kommunista politikus. Elméleti alapvetésében véleményem szerint Pozsgay Imre messzebb megy, mint Nagy Imre, és felismerte azt, hogy az alapoknál kell kezdeni, vagyis el kell vetni a pártdiktatúrát. Itt kezdődik tulajdonképpen a demokrácia. - Nem feladatunk nekünk az, hogy Nagy Imre politikáját, személyiségét összehasonlítsuk Pozsgay Imréével, de azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy 1945 óta Nagy Imrén kívül Pozsgay Imre az egyetlen igazán népszerű kommunista politikus Magyarországon. Sokan még idevennék talán Kádár Jánost is, de én a tisztességes politikusok versenyéből őt kizárom azért, mert kezdettől fogva vér tapadt a kezéhez. - Pozsgay tehát egyrészt népszerű politikus, de ennek ellenére felmerül a kérdés, hogy ez a népszerűség vajon elég-e ahhoz, hogy egy esetleges szabad választás esetén egy liberális eurokommunista jellegű MSZMP-t válasszanak az emberek Pozsgay Imre miatt. Tehát a kérdésem tulajdonképpen az, hogy van-e Pozsgay Imrének politikai értelemben vett tábora. Sokan úgy gondolják, hogy ehhez hasonló lehet a Magyar Demokrata Fórum. Mi erről a véleményed? - Először is a Nagy Imre-Pozsgay párhuzam. Azt gondolom, a két emberben az a közös, hogy mind a kettőben van egy olyan nemzeti érzékenység, amely a magyar kommunista párt vezetőinek túlnyomó részéből hiányzott az elmúlt 40 évben, és ez a nemzeti érzékenység és a nemzeti hagyományokhoz; való visszanyúlás teszi lehetővé, hogy ők másképp közelítsék meg Magyarország politikai problémáit, mint elvtársaik és vezető társaiknak a többsége. Ami Pozsgay Imre nehézségét illeti, az szerintem elsősorban abban áll, hogy az elmúlt 40 év elidegenítette a kommunista párttól mindazokat, akik hasonló érzékenységgel próbálták az ország problémáit megközelíteni, és ezért ma végül is ez a reformkommunista szárny nagyon törpe kisebbséget alkot legalábbis azoknak a körében, akik vezető szerepet játszanak a kommunista mozgalomban. Nem teljesen elhanyagolható, és ezt mutatja az is, hogy milyen visszhangot kelt egy olyan mozgalom, mint az Új Márciusi Front, amelyben tulajdonképpen túlnyomórészt kommunisták vagy volt kommunisták játszanak szerepet. Ami pedig a harmadik kérdésedet illeti, vagyis hogyan viszonyítható a Magyar Demokrata Fórum Pozsgay Imréhez vagy megfordítva. Azt gondolom, hogy Pozsgayt nem lehet egészen a Magyar Demokrata Fórumra leszűkíteni, vagy azzal azonosítani. A Magyar Demokrata Fórum kétségkívül, legfontosabb kezdeményezése az elmúlt éveknek, de egy olyan kezdeményezés, amely elsősorban abból indult ki, hogy valakiknek ki kellett fejeznie a magyar nép érzelmeit, és ebben a pillanatban egy érzelmi mozgalom, amely még nem is egészen alakította ki a politikai programját. Rövidesen lesz ennek a mozgalomnak a közgyűlése, és ott meg fogjuk látni, hogy ebből az érzelmi elindulásból - és ezt egyáltalán nem kritikailag mondom - erre szükség volt, hogy ebből milyen politikai irányzat lesz. Pozsgay Imrének azonban az elindulása nem egyszerűen érzelmi. Tulajdohképpen elméleti ember, akinek nagyon határozott elvei vannak, és ezek az elvek véleményem szerint végsősoron visszanyúlnak a szocializmus demokratikus hagyományaihoz. Az európai szocializmusnak a kiindulópontja feltétlenül demokratikus, és abba a történelmi gondolatba tartozik, amely a felvilágosodástól indult el, és amely a modern demokráciák kialakulásához vezetett. Pozsgay ehhez a hagyományhoz nyúlik vissza, és ennyiben az Ő kiindulópontja nem egyszerűen érzelmi-indulati, hanem elméleti is, és az ő álláspontja olyan elméleti pontokat tartalmaz, amelyek őt egyébként más demokrata mozgalmakhoz is közelítik. Véleményem szerint a magyar jövő csak úgy képzelhető el, hogyha az új. magyar politikai vezető garnitúra emberei körülbelül hasonló értékrendet vallanak a demokratikus értékeket illetően. Ebből a szempontból feltétlenül üdvözlendő az, hogy a kommunista pártnak is kezdenek olyan vezetői lenni, vagy van egy olyan szárnya, amely értékrendjében azokat a demokratikus elveket teszi magáévá, amelyekhez szemmel láthatócin a magyar közvélemény nagyobb része tartozik. - Nem szeretném befejezni a beszélgetést, Kende Péter, anélkül, hogy helyt ne adjunk egy olyan véleménynek, amit érintőlegesen már említettünk, mármint hogy gyanakvás van Pozsgay Imre személyével és szerepével szemben. Sokan úgy gondolják, hogy ez a Politikai Bizottság részéről rá kiosztott szerep. Én ennek a felfogásnak legintelligensebb megfogalmazását a párizsi Irodalmi Újság legújabb számában láttam Demszky Gábor tollából. Ha megengeded, felolvasom az utolsó bekezdését, amiből kiderül az, hogy Demszky mit gondol: "Képzeljünk el egy szimultán sakkmérkőzést, amelyben a nagymester szerepét a párt reformpolitikusa játssza. A vele mérkőző sakkozók nem mind ismerik a szabályokat, de annál nagyobb megtisztelés számukra, hogy részt vehetnek a partiban. Számukra nem a nyerés, hanem a jelenlét fontos. Az asztalhoz ülő erősebb játékosok pedig előre kijelentik, hogy nem akarnak nyerni, beérik a remivel, a döntetlennel. Ez a parti addig folyik, amíg a közönség meg nem unja." - Ez kétségkívül nagyon szellemes, de azt hiszem, nem egészen pontosan fedi a helyzetet. Nem abból a szempontból nem fedi, hogy a sakkmester nyerni akar. Természetesen nyerni akar. Minden politikusnak az a célja, hogy nyerjen, és Pozsgay Imre egyáltalában nem volna politikus, és nem játszaná azt a szerepet, hogy ha nem nyerésre játszana. Tehát nem lehet a szemére hányni. Ami azonban ennek a szimultán sakkjátszmának az adottságait illeti, azt hiszem, hogy ez nem egészen úgy van. Először is a szabályok kidolgozása most van folyamatban. Azért olyan nehéz ez a játszma, mert voltaképpen senki sem ismeri egész pontosan a szabályait. Másodszor: igaz, hogy vannak olyan erők, amelyek döntetlenre játszanak, amelyek például úgy fogalmazzák meg a saját helyüket, hogy nem vagyunk kormánypárt, de ellenzék sem kívánunk lenni. Ez természetesen a döntetlenre való játszás egyik formája. Ugyanakkor a porondon vannak most már rendkívül komoly erők, és az imént hosszan beszéltünk a szociáldemokráciáról, amelyek egyáltalában nem döntetlenre játszanak. Tehát tulajdonképpen a fő játékosok, akikkel Pozsgay szemben áll, azok ugyanúgy nyerésre törekszenek. Véleményem szerint minden politikusnál fel kell tételezni, hogy túl akar járni a többieknek az eszén. Ám ha mindegyikről feltételezzük, akkor nem kényszerülünk arra, hogy ezt az egész mostani magyar helyzetet egy szomorú kis manipulációnak lássuk, amelyben vannak egyrészt, a játékvezetők, másrészt a balekok. Ez a helyzet talán így volt pár évvel ezelőtt, most már nem így van. Abban a reményben köszönöm meg Kende Péter párizsi politológus nevében is hallgatóinknak a figyelmet, hogy talán sikerült az elmúlt félóra során néhány továbbgondolásra alkalmas szempontot felvetnünk. +++
1989. február 19., vasárnap
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|