|
 |
 |
 |

Március 15 - MSZMP - Bizalmatlanság
|

(Antal János) München, 1989. március 19. (SZER, Zene-szó) - Tisztultabb, szebb ünnepet ritkán látott Magyarország, mint az idei március 15-ikén, ahogy ezt az egyik unokájával ünneplő nagypapa megfogalmazta az utcán. És valóban. Az utcákról ezúttal hiányoztak a marcona egyenruhás rohamrendőrök, az ünnep előtt sem hangzottak el a korábban szokásos fenyegetőzések, egyszóval szabadon ünnepelt az ország. Ezelőtt egy esztendővel valószínűleg senki nem gondolt erre az eshetőségre, és sokan éppen ezért ezt a március 15-ikét hozzák fel érvként, amikor a hazai változások horderejét elemzik. Nyilvánvalóan letagadhatatlan változások ezek. A múlt év végén Berecz János, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja Újpesten például még azt mondta, a kiutat ő személyesen abban látja, hogy ez a párt szedje össze magát és gyakorolja vezető szerepét. Ha ezt nem teszi meg, akkor elsöpörnek bennünket, de mindnyájunkat - mondotta Berecz János. Most fél év után már nem sok szó esik az MSZMP vezető szerepéről és vannak, akiket éppen ez aggaszt a legjobban. Ők úgy gondolják, hogy meglehetősen gyanús az, amikor a szaunuszok hada paunuszok hadává lesz. Egy-egy pálfordulást mégcsak meg tud emészteni a magyar közélet de amikor egy egész párt lép fel a korábbitól teljesen eltérő retorikával, a korábbitól teljesen eltérő érvrendszerrel, az nagyon sokakból hitetlenkedést válthat ki. Íqy van és így volt ez az idei március 15-e megünneplésével is. A Múzeum előtti hivatalos ünnepség Hegedűs D. Géza túlrecitált Talpra magyar-jától volt hangos, fanfár harsogástól, az épületet óriási kokárda fedte el, a lépcsőkön a Magyar Néphadsereg 48-as honvéd egyenruhába öltözött katonái álltak, és mindez persze nem a forradalmi ifjúsági napok keretében zajlott le. Nem. Ez a párt most megbékélést hangoztat, demokratikus ölelésre tárja karjait, és most már nemcsak a szociáldemokrácia örökösének, de az 1848-as forradalom örökösének is tartja magát. Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar - énekelték a párt megjelent képviselői a Nemzeti dal után, ami persze nem baj. Sőt! Csak az az érdekes, hogy többségük korábban valahol a belső zsebében hordozta magyarságát. Korábban, amikor még kockázatos volt március 15-én kokárdát tűzni, és éppen azért volt kockázatos, mert mai nemzeti pártvezetőink valahol ott ültek, ahonnan a gumibotos rendőröket az utcára vezényelni volt szokás. Elsősorban ez az oka annak, hogy a nemzet nagyobbik fele még mindig nem, bízik az MSZMP jó szándékaiban. Túl közeli még a múlt, amikor ugyanez a párt még rendőrkordonok közé szorította az ünnepelni és nem rombolni, törni, zúzni vágyó felvonulókat, közeli még a múlt, amikor már a megemlékezés virágaitól is ingerült lett a hatalom gyeplőit szorosan markában tartó kiváltságos vétek. Ahogy Mécs Imre a Petőfi szobornál rendezett független megemlékezésen mondotta, a csendes többség nem hisz, nem bízik. Túl sok fegyver van kint Magyarországon a sztálinisták kezében. Én persze - ha szabad itt személyes véleményemmel előhozakodnom -, nem hiszem, hogy elsősorban a fegyverektől kellene félni. Az okos ember, az előrelátó ember nyilván mindenre felkészül. A legrosszabbra és a legjobbra is. Hogy Magyarországon a borúlátók vannak többségben, az nem a nemzet hibája, nem a szükséges remény hiányzik belőlünk magyarokból, csupán gyakori megcsalattatásunk tett aggodalmassá bennünket. Az, hogy cserbenhagyásos gázolások sorát szenvedte el a magyarság. 1948-ban, 1956-ban is így volt. Magyarország még nem heverhette ki ennek következményeit. Változatlanul fél a mindig bizton bekövetkező megtorlástól, és nem tud megszabadulni bagolyhuhogástól terhes jövő képétől. Mielőtt én is túl sötét képet festenék a nemzet magáraeszmélésének, belső felszabadulásának esélyeiről, hozzá teszem, valami mégis változott. 1956 óta ugyanis felnőtt egy újabb nemzedék, amelyik elfelejtett, mert meg sem tanult igazán félni. És, ha hiszünk Bibó Istvánnak, aki azt mondta, Mécs Imre is idézte beszédében, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni, akkor van remény. Van remény arra, hogy a magyarság kioldozza magát belülről magára csatolt kalodáiból, van remény, hogy leveti a ráerőszakolt csikós darócot, hogy kinyitja a sok lelki óvóhely berozsdásodott ajtaját, és vaksin, hunyorogva bár, de kitámolyog a napfényre. Végre vállalni meri önmagát, magyarságával, demokrataságával, örökségbe kapott, megszenvedett európaiságával együtt. Ez a március 15-e mégcsak a kezdet. Az a több mint százezer ember, aki hosszú idő óta először fellélegezve, félelem nélkül ülte meg legszebb emlékünnepünket, bizonyára sokáig, őrzi majd emlékezetében ezt a napot. Valószínűleg nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokak számára újjászületésük dátumát jelzi majd ez a nap. De megint hadd idézzek valakit, Csengey Dénest, aki a Magyar Televízió előtt tartott beszédében az összegyűlt óriási tömeg előtt a következőket mondotta: - És most induljunk tovább, ne tagadjunk ki senkit a szívéből, mert mindannyiunkké a nemzet. Vigyük magunkkal az emelkedett méltóságot. Szabad március 15-ét, 16-át, 17-ét és így tovább, az öröknaptár utolsó napjáig. Ne haragudjatok rám, ha túlságosan is patetikusra sikeredtek volna márciusi 15-i ünnepünk kapcsán kiötlött mondataim. +++
1989. március 19., vasárnap
|

Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
 |
|
|