Rendszerváltás és az MTI

	Az idei március 15-e
München, 1989. március 18. (SZER, Világhíradó) - Csodálatos volt, jelentette szerdán Budapestről rádiónk kiküldött tudósítója Kasza László. Szavait igazolták a március 15-i ünneplésről készült nyugati tévériportok is, volt méltóságteljes fegyelmezett örvendezés, voltak visszafojthatatlan könnyek is, hogy ezt is megértük legalábbis Magyarországon. Hallgassák meg Hajnal László Gábor írását, amelyet műsorunk befejezéséül stúdiónkban felolvasunk. A zsarnokok mindig féltek a tavasztól a kikelet hónapjától márciustól különösen. Metternich is jól emlékezett arra, hogy 1815- ben mikor indult el hívei szűk csoportjával az Elba Szigetéről Napóleon és valami ilyesfélére gondolt 1848-ban is. Az éltető erők ideje jön a tél után, a fagy dermesztette fákba, földbe, emberi testekbe friss vér tódul, repülésre próbálgatják szárnyaidat a madarak és még a közönyös polgárnak is eszébe jut a költő intelme: él magyar, áll Buda még. Az idei ünnep nem hasonlítható bármelyik eddigihez. Túlzás nélkül nevezhetjük mérföldkőnek, mert a kossuthi intelem most öltött először tömegméretekben is kinyilatkoztatott formát, a nemzet jogos határozottságában a mennydörgés lakozik. A tudósítások megemlítették, hogy felvonulók között Erdélyből áttelepültek is voltak. A szónokok közül is akadt egynéhány aki kimondta, március valamennyi magyar ünnepe. Most ne firtassuk, hogy a kommunisták éppen a jeles 1848-as Szabadságharc kitörésének 100 esztendős jubileumának évében vették el a néptől azt a lehetőséget. A világ proletárjait egy csapatba hívogató párt magyarországi helytartói négy évtizeden át tűrték, hogy a kisebbségi létbe kényszerítettek nyelvét, kultúráját sorvasszák, nemzetiségi hovatartozásuk miatt hátrányok sorozatát szenvedjék. De nem csak tűrték, támogatták is hallgatásukkal az elnyomást. Belügyként kezelték az ősrégi magyar oktatási intézmények átkeresztelését, fölszámolását, az öngyilkosságukkal tiltakozók sem kaptak felkiáltójellé egyenesített sírköveket kopjafákat - és most, az idei március úgymond hivatalos ünneplésén szégyenkezés nélkül feszítettek az múzeumi lépcsőn a tegnap még nacionalizmust, sovinizmust emlegetők. Odaálltak a hirtelenjében hatalmassá hizlalt kokárda alá és rezzenéstelen arccal hallgatták az elvtársi mondatokat, amelyek negyedének követeléséért is bitóra küldték 1956 forradalmárait. Hát nem különös, hogy a Kossuth vagy koronás címeres zászlókkal felvonulóknak eljuttatták üzenetüket a lengyelek, az ukránok és a nemzet fogalmát pontosan értő más népek képviselői is. De a kommunista országok hivatalos kormányai igen szűkmarkúan táviratozgattak, noha például a román historikusok jól tudják, hogy Nicolae Balcescu és a havasok királya Avranjanku komolyan keresték a kézfogás lehetőségeit. Ne feledjük, hogy az 1849-es tavaszi hadjáratok máig emlékezetes helyszíne Erdély volt. És Petőfi is megénekelte egyik versében: "Nem mondom én előre székelyek, előre mennek úgyis hős fiúk, ottan kíván harcolni mindegyik, hol a csata legrémesebben zúg, csak nem fajult el még a székely vér, minden kis cseppje drága gyöngyöt ér." Valóban igaz, hogy március a népek tavasza lehet, hiszen az idei megint bizseregtető, mert nem csak idegen emberek, de évszakok is összeölelkeztek a mámoros ünnepen. A tavasz és az ősz mindig hozhat meglepetéseket ajánlatos komolyan venni a márciusokat, októbereket és elgondolkodni a furcsa tényen, hogy a Romániába hazánkba települő magyarok talán életükben először énekelhették hangosan ezen a napon "Gábor Áron rézágyúja." És mit érezhettek a kézdi vásárhelyiek, a kolozsváriak, aradiak, nagyszebeniek, a Szamos, Küküllő, Maros, Olt partjáról menekülők, hogy nem a vörös csillaggal ékesített, hanem címer díszítette zászlók is magasba lendülhettek. Láttam egy videofilmet. A Kossuth szobor előtti tömegben középkorú katonatiszt állt egyenruhában és hajadonfővel sapkáját hóna alá szorítva sírt. De nem szégyenkezett e miatt, nem takargatta a kikívánkozó könnyeket, mint ahogy szemük sarkát szaporán törölgető öregek sem. A tehetséges operatőr a tegnap még hihetetlent dokumentálta, az 1956 októbere óta nem látott mámort. Tényleg valamennyi magyar ünnepe volt, lehetett ismét ez a nap. A sok ezernyi menekült is azt érezhette több millió honfitársával, hogy mit jelent önként emlékezni és félelem nélkül azokhoz csatlakozni, akikhez tartozni akarnak. Kossuth Lajos 1894. március 20-án halt meg és amikor Budapesten a Nemzeti Múzeum előcsarnokában felravatalozták, a bécsi kormány megtiltotta tisztjeinek a gyászmenetben való részvételt. De az érzelmeknek nem lehetett parancsolni. Polgári öltözékben keveredtek el a nép között hiszen a becsületesebbjei akkor is tudták, hogy hol a helyük. +++ 1989. március 18., szombat
Vissza »