Rendszerváltás és az MTI

	Ki a tulajdonos?
München, 1989. március 16. (SZER, Rádiófigyelő) - Egyre többen kérdik ma Magyarországon; ki a magyar nemzeti vagyon tulajdonosa, és ki legyen a továbbiakban? Az úgynevezett modellváltással foglalkozott az alig néhány napja Sopronban 18 ország 150 kutatójának részvételével megrendezett közgazdász konferencia is. De a tulajdoni kérdésekről a napi sajtóban is bőven megjelenő interjúk és elemzések inkább zavartságról, elméleti-gyakorlati tisztázatlanságról tanúskodnak. Az átgondoltabb írások gazdasági alkotmányt, a tulajdonosi átalakulás világosan kirakott, útjelző cövekeit sürgetik. Tisztázzuk tehát a kiindulópontokat! Kié volt és kié jószerivel kikezdetlenül ma is az úgynevezett szocialista állami tulajdon? Nem annyira titokzatos és elmosódott az eddigi tulajdonosok alakja, mint amennyire sokan még ma is elhitetni szeretnék. A tulajdonosok a felső párt- és államigazgatási bürokrácia és a vele összefonódott - részben a Szovjetunióban kiképzett - nagyvállalati vezetőréteg, a nomenklatúra, ahogy a politológiai irodalomban nevezik. Ezt az írott-íratlan rangsort ismerték a rajta szereplő elvtárs urak és megyei vazallusaik, s a mindenkori vadásztársasági asztalrend bizonyára jól reprezentálta ezt. Ráadásul az önjelölt tulajdonosok csak jogokat élveztek eddig. Hatalmas károkat okozó, szakszerűtlen döntéseik kockázatát - államhatalmi monopóliumuk pajzsa mögé bújva - a társadalomra hárították. Mi jellemzi a jelenlegi - még mindig kevéssé - átmeneti helyzetet? Az állami erőszakszervezetek, a minisztériumok, a parlament a frakciókra hullás előtt álló pártvezetés kezében van. A papíron több százezres párttagság csak a visszafordíthatatlan politikai olvadást várja, hogy az időjárás törvényeinek megfelelően láthatatlanul felszívódjon. Nem így az eddigi uralkodó osztály több-kevesebb szakmai-menedzseri készségre szert tett tagjai, akik hatalmi helyzetüket igazi tőketulajdonosi-menedzseri pozíciókként szeretnék átmenteni és megszilárdítani. Ezt akadálytalanul tehetik a jelenlegi, zavaros jogi helyzetben, hiszen egyelőre nincsenek még jól szervezett, megformált gazdasági programmal rendelkező politikai pártok, nem a lakosság igényét kifejező gazdasági-politikai programok alapján szabadon választott képviselők alkotják a parlamentet, s ez a kormány még mindig nem az Országgyűlésnek, hanem az egy pártnak felelős kormány. Egyfajta hatalmi pozícióit védő utóvédharc szellemében dolgozza ki a gazdasági szabályzókat, a bér és adórendszert, az új törvényeket, mint például, az átalakulási törvényt is, melytől sokan elvárnák, hogy egy új gazdasági alkotmány szerepét töltse be. Alapvető tulajdoni átrendeződést tehát csak a politikai-hatalmi átrendeződéssel egy időben várhatunk. Nagyon sok a teendő, s egyszerre várunk az időre, s fut ki alólunk az idő. A társadalom megérett a gazdasági-politikai összeomlásra, de éretlen még a gyors kibontakozásra. Széles lakossági csoportok negatív történelmi tapasztalataiktól intve - érthetően - nem mozdultak még a tömeges önszerveződés irányába. Gazdasági-politikai kívánságaikat még nem öntötték program formába. Mint a gazdasági-tulajdoni változások előfeltételére, utalnék Szabad György történész professzornak, a Magyar Demokrata Fórum tagjának javaslatára az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról. Megjelent a Hitel 1989. március elsejei számában. A javaslat szerint: a jelenlegi Országgyűlés legkésőbb 1989. július 30-ig mondja ki önfeloszlatását. Valamennyi megyében és Budapesten a legalább 3 ezer aláírást elnyert szervezetek 1989. július 15-ikéig nyújtsák be választási névsoraikat egy bírákból és közjegyzőkből fölállított testületnek. Az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztásának napja augusztus 20-án legyen. Feladata: a legkésőbb szeptember elejei összehívás után a demokratikus új alkotmány és választási törvény megalkotása. A gyökeres átrendeződés megkerülésére tett kísérletnek tűnik jelenlegi formájában az Igazságügyi Minisztérium által a parlamenti bizottságoknak benyújtott átalakulási törvényjavaslat. A sokat emlegetett szektorsemlegesség csak a nagyvállalati monopóliumok felbontásával valósulhat meg. A törvénynek ki kell mondani, hogy minden egyes ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági vállalat vagy szövetkezet jelenlegi gyáregysége/ üzemelő leányvállalata önálló jogi személy. Maga dönt arról, hogy a társasági törvény felkínálta lehetőségek között magában vagy más telephelyű üzemekkel közösen kíván-e gazdálkodni. A vállalatok gazdálkodásába országos, megyei vagy helyi pártszervezeteknek beleszólása nem lehet, az üzem területén pártok és ifjúsági szervezetek nem működhetnek, a minisztériumoknak a vállalati gazdálkodásba közvetlen beleszólásuk nem lehet. Természetesen az önállósulásnak feltétele a nagyvállalati szerkezet vagyoni felbontása. Az új, önálló vállalatok vagyonának, tartozásainak, követeléseinek pontos megállapítása. E vagyonleltárt át kell adni az ott dolgozók közgyűlése előtt. A közgyűlés feladata, hogy demokratikusan megválassza az üzemi munkás, alkalmazotti tanácsokat, és eldöntse, hogy a vállalat milyen társasági formában kíván továbbműködni. Középméretű vagy nagyobb vállalatok között valószínűleg népszerű lesz a részvénytársasági forma. A közgyűlésnek kell határozni arról; megtartja-e munkásrészvények formájában a vagyoni többséget. A fennmaradó részvények sorsáról, a vállalat gazdasági stratégiájáról - természetesen az induló adottságoktól függően - az üzemi tanács, és az áltála - négy évnél nem hosszabb időre - kinevezett igazgató dönt. Feltehető, hogy a részvények bizonyos százalékát bankok veszik át az esetleges adósság fejében, de felajánlhatok a részvények a vállalatok kereskedelmi partnereinek, belföldi, külföldi magánszemélyeknek, tanácsoknak, helybéli társaságoknak, mindazoknak, akiknek érdekében áll az üzem megmaradása és prosperálása. Természetesen a szakszervezeteknek - mint a munkavállalók érdekvédelmét ellátó szervezeteknek - beleszólást kell biztosítani az üzemi tanács munkájába. Az üzemi tanácsban a munkavállalók, mint önmaguk munkáltatói lépnek fel. A tulajdonosok nevében a felügyelő bizottság jogosult ellenőrzésre. Összetételének tükrözni kell a tőzsdei részvényforgalomban kialakult tulajdoni arányokat. A vállalati tanácsokkal kapcsolatban tisztázni kell egy félreértést. A fentiekben, telephelyenként választott üzemi tanácsokról beszéltünk. A mesterségesen összetákolt mamutvállalatok vállalati tanácsai nem helyettesíthetik a közvetlen üzemi önkormányzatot. Az átalakulási törvény elképzelésünk szerint telephelyi szinten tenné lehetővé a döntést - megakadályozva ezzel a jelenlegi gyakorlatot, mely nem engedi a leányvállalatok önállósulását. Vagy - bár hozzájárul, hogy a gyáregységek társvállalattá alakuljanak -, de az irányító vállalat kezében őrzi meg a részvények nem egyszer több mint 90 százalékát. Ez a jelenlegi átalakulásokra jellemző módszer nem vezet egészséges és vidékenként kiegyensúlyozott tőkemozgáshoz. Az önálló kis- és középvállalatok természetesen bármikor kihasználhatják az alkalmi vagy huzamosabb társulás bármely formáját, ha ebből piaci előnyük származik, mindenesetre csak olyan mértékig, mélyet a belső piac és a fogyasztók érdekvédelme még megenged. Ezért az átalakulási törvényt föltétlenül ki kell egészítse egy monopolellenes törvény. A vállalatokat közvetett úton kedvezményes adó- és bankpolitikával kell érdekeltté tenni a nemzetgazdaság szempontjából létfontosságú feladatokban, a hatékony és modern technológiák bevezetésében, az ország elmaradott területeinek fejlesztésében. A koncepciók és programok kidolgozásának feladata szakértők bevonásával a pártok parlamenti bizottságaira hárul. A tulajdonosi reform egyéb szempontjaival további műsorainkban foglalkozunk. +++ 1989. március 16., csütörtök
Vissza »