|
|
|
|
Az ÉS cikke Kádárról - Eörsi-nyilatkozat
|
München, 1989. február 4. (SZER, Világhíradó) - Az Élet és Irodalom Kádár-cikkéről kikértük Eörsi István író véleményét. Sajnos, mint hallani fogják: a budapesti telefonvonal minősége olyan rossz, hogy nyilatkozatának beolvasására kellett rászánni magunkat. - Tamás István cikkének az a nagy jelentősége, hogy szóvá tette azt, ami mindenkiben benne motoszkál, és felvetett olyan kérdéseket, amelyeket mindenki tud. Mármost arról vitázni, hogy Kádár János 56-ban az igazat mondta-e vagy sem; hogy hol, és mikor szegte meg a szavát, nem is érdemes, mert az ő magatartásának a megítélése nem kíván sem elemzést, sem különösebb éleselméjűséget. Amikor mostanában hallgatom a Pozsgay-nyilatkozatról szóló vitákat, Grósz Károly például azt mondja: nem ismer olyan dokumentumot, amely újabb tényeket tárna föl. Mindig az az ember jut eszembe, aki azt mondja az állatról, hogy ez elefánt, mert megszámláltam a vörös vérsejtjeit. Az ember onnan látja egy elefántról, hogy elefánt, mert agyara van, meg ormánya. Éppen így tudja az ember Kádár Jánosról is, hogy feltétlenül hazudott, amikor amnesztiát ígért - nem csak Nagy Imre ügyében, hanem mások ügyében is. Az ember tudja, hogy egész 56-os magatartása - november 1-sejei eltűnésétől kezdve - szörnyű hazugságok gyűjteménye volt. Számomra nem az a kérdés most már, hogy miként kell őt, és 56-os korszakát értékelni - ez a napnál világosabb. Számomra az a nagy kérdés, hogy miként bírta az egész magyar társadalom ezt a tudását - ezt a nyilvánvaló tudását - több mint harminc éven át elnyelni. Mégpedig nemcsak úgy elnyelni, hogy nem beszélt róla - hiszen nem is volt. mód rá nyilvánosan beszélni, legföljebb csak az utóbbi években, szamizdatban - hanem lelkileg is elnyelni. Itt van Tamás István, aki ezt a kitűnő cikket írta -, ő tudomásom szerint a Népszabadság publicistája volt évtizedeken át, talán most is az. Semmiféle rosszat nem tudok róla mondani - tehát igazán nem szemrehányásból említem ezt - csak pszichológiai rejtély számomra, hogy hogyan tudott mindannak a tudatában, amit most csak megpendít, - ki sem tálal csak megpendít - évtizedeken át a Népszabadság publicistája lenni. Ezt a kérdést az egész magyar értelmiségre vonatkoztatva föl tudnám tenni. Ezt tartom egész legújabbkori történelmünk egyik legnagyobb témájának. Ami a cikket magát illeti: úgy hiszem egy tabut megtört. Mindenki suttogta, hogy most már erről szólni kellene. Nem volt szinte egyetlenegy olyan politikai beszélgetés sem, ahol valamilyen formában Kádár János 56-os szereplése, későbbi szerepe és ennek stilizálása föl ne merült volna. Tamás Istvánnak valóban nagy érdeme, hogy ezeket a kérdéseket a nyilvánosság előtt föltette. Miért hazudott Kádár abban az időben, miért nem beszél még ma sem a valóságos történelmi eseményekről? Ezek után valószínűleg folytatódni fog ezeknek a kérdéseknek a nyilvános föltevése, mint ahogy az is nagyon valószínű, hogy Kádár János egy szót sem szól továbbra sem. A legfontosabb következménye ennek a cikknek az lesz - mivel Kádárnak még mindig van egy jelentős tábora, amely a Kádár nevéhez fűződő kellemetlen tényekről nem akar tudomást venni - hogy amennyiben ez a téma folytatódik, és ekörül a kérdések sűrűsödnek, akkor ez a tábor éppolyan kellemetlen helyzetbe kerül, mint - mondjuk: mutatis mutandis - az a sokkal nagyobb, és sokkal elszántabb tábor, amelyik nagyon hosszú időn át próbálta Sztálin bűneit nem tudomásul venni. Ezzel nem akarom ezt a két személyt összehasonlítani, mert már csak méretben sem hasonlíthatók össze. Nem csak azért, mert Sztálinnak sokkal több embert állt módjában elpusztítani, hanem mert a két személyiség mérete sem hasonlítható össze. A lényeg tehát, nem ez, hanem az, hogy idő múlva lehetetlenné válik Kádár idealizálása. Emlékszem rá, hogy egyik vezető reformértelmiségünk - tapintatból nem mondom ki a nevét, ismert, kiváló ember -, 15 évvel ezelőtt azt mondta nekem egy kiránduláson, hogy: Kádár történelmi személye csak Deák Ferencéhez mérhető. Amire akkor azt válaszoltam, hogy: no-no, Deák Ferenc azért nem végezte el Haynau és Bach munkáját is, nem beszélve arról, hogy a kiegyezés feladatát is sokkal magasabb szinten oldotta meg. Akkor ez az ember rám nézett, és lehetett látni, hogy javíthatatlannak tart. Pedig ő is nyilvánvalóan tudta azokat a hazugságokat és szörnyűségeket, amelyeket most Tamás István cikke távolról, vagy csak éppen hozzávetőlegesen érint. Tudta, de elnyelte. Biztos vagyok benne, hogy mind a mai napig nagyon sokan vannak, akik ezekről a dolgokról egyszerűen nem akarnak tudomást venni. Ezért nagyon fontos ez a cikk - és a további vita is, ami ehhez fog kapcsolódni. Eörsi István író a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagja beszélt Budapestről. +++
1989. február 4., szombat
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
SZER-hallgató telefonja:
"Azért hívom Önöket, hogy nem dőltem be a mai TV-Hiradónak már az önökről elhangzott provokációnak. Én hiszek maguknak továbbra is, nincs másról van szó, mint hogy valaki ellopopt két Szabad Európa Rádiós űrlapot, aztán csupa provokativ szöveget ráfirkált aztán elküldte Magyarországra.Én továbbira is hiszek Önöknek, sőt jobban.Az biztos, hogy maguknak van igazuk."
Dr Boross Imre (FKgP) visszaemlékezéseiből:
"Közeledett március 15-e. A kormány, illetve az MSZMP a Múzeumkertben szándékozott nagygyűlést tartani. Erre meghívta a Kisgazdapártot is. Ezzel szemben az ellenzék egységesen a Szabadság téren kívánt megemlékezni a történelmi eseményről. Jelképesen el kívántuk foglalni a televíziót, jelezve ezzel, hogy elégedetlenek vagyunk a TV egyoldalúan, hatalompárti politikai és hírműsoraival. Pártay Tivadar ez utóbbit egyértelműen ellenezte. Sőt, a Múzeumkerti ünnepségen való részvétel mellett foglalt állást."
|
|
|
|
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA
Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
|
|
|
|