Rendszerváltás és az MTI

	Egyházak szerepe
München, 1989. március 5. (SZER) - Ki vonná kétségbe, hogy a magyar egyházaknak is közvetlen érdekük fűződik a megújuláshoz, a központi állami irányítás felszámolásához, a társadalmi sokrétűség kibontakozásához s a vallásszabadság érvényesülésével egyidejűleg megélénkülő hitterjesztő és lelkigondozó munka biztosításához? Több jel viszont arra utal, hogy nem mindenki tud vagy akar élni az adott lehetőségekkel. Mintha egyesek megrettentek volna a fokozott felelősségtől és a személyükkel szemben megnyilvánuló fokozott elvárásoktól. 40 évi gyámság után, amikor az egyházi vezetés helyett az Állami Egyházügyi Hivatal gondolkodott, döntött és intézkedett, sokak számára terhes az önállóság. Bár az állami intézkedések rendszerint hátrányosak voltak az egyház számára. A hibás döntésért el lehetetett hárítani a felelősséget, mert az egyházi vezetők keze meg volt kötve. Ez a védekezési lehetőség az önállóság biztosításával fokozatosan megszűnik. Innen a bizonytalanság és a közelmúlt téves megítélése. Mivel magyarázhatnánk különben egyes protestáns püspökök elismerő nyilatkozatát a kommunista állammal 40 évvel ezelőtt megkötött egyezményről? Idézzük az egyik véleményt: "Az 1948-as egyezmény nem az állam és az egyházak szembenállását, hanem a párbeszédet, együttélést és közös feladatvállalást jelölte meg, s ez jó útmutatás volt a következő évtizedekre. Az egyezmény értékelte és hangsúlyozta az egyházak pozitív szerepét a kulturális életben, más vonatkozásban az egyházak erkölcsi, szociális hozzájárulását a nép és a társadalom életéhez." Megdöbbentő szavak ezek. Mintha az elmúlt 40 szűk esztendő az egyház életében virágzó korszak lett volna. Mintha nem vették volna el iskoláit, szeretett intézményeit, nem oszlatták volna fel egyesületeit, nem tiltották volna be a belmissziói munkát, és nem korlátozták volna tevékenységeit a templomi igehirdetésre. Pedig voltak egyházunknak tisztán látó vezetői is, akik már a Rákosi- korszakban figyelmeztettek a párt valódi szándékára. A kommunizmusról köztudomású, hogy materialista és ateista ideológiájánál fogva a vallást magát az emberi együttélés káros, különösen pedig a jelenkorban idejét múlt produktumnak tartja. A történelmi egyházakat, közöttük a református egyházat is véleményük szerint alap nélkül a reakció főhadiszállásának és az általa kitűzött társadalmi haladás ellenségeinek tekinti, és a teljes emberi szabadságot a vallás és az egyház felszámolásával képzeli el. Erről a felfogásról a kommunizmus minden vezető férfia nyilvánosan bizonyságot tett. Viszont a kommunizmus egész területén nem tudok egyetlen egy felelős vezetőről sem, aki nyilvánosan ezzel ellenkező felfogást vallott volna. Ilyen körülmények között világos, hogy az egyház és a kommunizmus, mely saját tanítása értelmében szükségképpen mint diktatúra jelentkezik, egymással másképp nem koegzisztálhat, mint úgy, hogy az államhatalom ellenséges az egyházzal szemben, esetleg üldözi, de legalábbis határozott nyomás alatt tartja. Ravasz László memorandumából idéztünk. Az akkor már félreállított püspök azt is megmagyarázta, hogy a Rákosi-rendszer miért nyújtott állami támogatást a kihalásra ítélt egyházaknak. A kommunizmus arra rájött, hogy az egyházat üldözéssel csak megerősítheti, de úgy vélte, hogy támogatással belülről meg tudja gyengíteni, ha az egyház vezetőségére befolyást tud szerezni. A módszer tehát ez volt, meggyöngíteni az egyházat az egyház által úgy, hogy szembeállítja Krisztus népét vezetőivel. Megnyeri az egyház vezetőit saját szövetségesének, és vele bontatja le az egyház történelmi épületét. Ez azonban éppen úgy nem ment kényszereszközök nélkül, mint a nyílt üldözés. Ezért mondhatjuk, hogy itt valójában nem egy türelmesebb egyházpolitikáról, csak a kényszer alkalmazásának egy más változatáról van szó. A kommunista állam csak a taktikáját változtatta meg. Az állammal megkötött egyezmény nyomán olyan vezetők kezébe került a református egyház irányítása, akik - Ravasz szavaival élve - nyíltan az állami hatalom mellé csatlakoztak, és annak az akaratát képviselték az egyházzal szemben. Az egyezmény további következményei: megszűntek a felekezeti iskolák, kiszorult a vallástanítás az iskolából, átadták az államnak szeretetintézményeinket, megszüntették diakonissza házainkat, szétszórták és gondozatlanul hagyták diakonisszáinkat, missziói munkásainkat, megszüntettek minden missziói munkát, feloszlatták és szétszórták az evangéliumi népmozgalmat. Mindezzel az egyházat puszta kultuszközösséggé zsugorították le, amely csak a templomokban élhet, mint egy életfogytiglani szobafogságra ítélt rab. A gyülekezetek elvesztették a szabad választás jogát. Az egyházi tisztségek, lelkészi állások betöltése ténylegesen kinevezések útján történt, és aki a kiadott parancsnak nem engedelmeskedett, jobbik esetben a kenyértelenséggel, rosszabb esetben az állam büntető hatalmával vagy egyenesen az államvédelmi szerveknek való teljes kiszolgáltatottsággal találkozott. Ezt hozta tehát az állammal megkötött egyezmény. A pártvezetés kiszolgálásáért Ravasz az egyházi vezetőség szélsőbaloldali szárnyát, a Fekete-Finta csoportot tette felelőssé, kiegészítve megállapítását a következő lábjegyzettel: "Akkor még nem jutott hatalomhoz a másik még túlzó csoport, Békefy, Kádár Imre, Bartha Tibor, Péter János. Mind a két csoportnak láthatatlan feje volt." Ezt a láthatatlan fejet természetesen nem az egyházban, hanem a legfelső pártvezetésben kellett keresni. Nem volt jobb a helyzet az evangélikus egyházban sem, mégis akad olyan egyházi vezető, aki ma, amikor 40 évi hazugság után ismét divatba jött az igazmondás, elismeréssel tud és mer nyilatkozni az egyházakat megnyomorító 1948-as egyezményről. Mert kétségtelen, hogy annak van igaza, aki ki merte mondani. Az akkori rezsim a protestáns egyházakat kijátszotta a római katolikus egyházzal szemben, mégis a protestáns egyházaknak ugyanaz lett a jutalma, mint a római katolikus egyház büntetése. A szabadságtól és az önállóságtól való félelem nyilvánult meg abban a szánalmas felszólalásban, amely egy evangélikus esperes szájából hangzott el a Hazafias Népfront Pest Megyei Bizottságának február 16-i ülésén: "Az egyházak nem tudják a népfront nélkül elképzelni a jövőt. Ha a mozgalom elsorvadna, csupán a különböző pártok működésére épülne a társadalom, akkor az egyházak kiszorulnának a közéletből, nem lenne olyan fórum, ahol hallathatnák a hangjukat. Ugyanis semmiféle párthoz, esetleg keresztény pártokhoz sem kívánnak csatlakozni, és ezt tanácsolják. híveiknek is. Az MSZMP leányvállalataként működő Hazafias Népfront támogatása tehát keresztény szempontból helyes, egy esetleges keresztény jellegű párté azonban nem. Mint hallottuk a Népfront elsorvadása esetén nem lenne olyan fórum, ahol az egyházak hallathatnák a hangjukat. Ezek szerint a Népfront megalakulása előtt egyházaink némaságra voltak ítélve, mint ahogy a mai nagy nyugati protestáns egyházak is kénytelenek a népfrontot nélkülözve hallgatni. Szomorú, hogy akadnak még olyan papok Magyarországon, akik nem tanultak az elmúlt 40 év bűneiből, mulasztásaiból, és vállalják a válságban lévő politikai hatalom lejáratott intézményeinek védelmét. Senki sem kívánja a lelkészektől, hogy részt vegyenek a most alakuló demokratikus pártok munkájában, azt viszont már túlzásnak tartjuk, hogy lebeszéljék híveiket a pártok támogatásáról. Különösen furcsának tűnik ez egy olyan pap szájából, aki lelkészi hivatásával összeegyeztethetetlennek tartja, hogy a Népfront agitátora legyen. Az elmúlt 40 esztendőben még sohasem volt akkora felelősség a magyar lelkészeken, mint most, amikor egy tisztítótűz jellegű válságban vajúdik az ország. Nem utolsósorban az ő példamutató, bátor, hitvalló magatartásukon múlik, hogy a purgatóriumból az üdvösségre vagy kárhozatra jut népünk. +++ 1989. március 5., vasárnap
Vissza »