Rendszerváltás és az MTI

	Kelet-Európa négy éve
(Romhányi István) Köln, 1989. március 4. (DLF, Csak egy szóra) - Négy éve áll a Szovjetunió élén Mihail Gorbacsov. Ennyi idő alatt el lehet végezni az egyetemet, meglehet erősíteni vagy el lehet játszani egy parlamenti mandátumot. Milyen osztályzatot érdemel a szovjet főtitkár? Mennyiben sikerült megoldani a leckét, amelyet az elmaradottság, a zsarnokság és az erőszak uralmának évtizedei, évszázadai tettek fel neki? Aki a Szovjetunió népeinek mindennapi életéről, beszerzési gondjairól, a bürokráciával való vesződéséről, a hatalmukba kapaszkodó funkcionáriusok basáskodásáról megjelent riportokat olvassa, akár a külföldi, akár a szovjet sajtóban arra a véleményre juthat, hogy gyakorlatilag nem sok változott. Pedig már az is nagy változást, vívmányt, mérföldkövet jelent, hogy a szovjet sajtó ugyanazokról a fonákságokról szinte ugyanúgy ír, mint a német vagy angol, mint a magyar vagy amerikai. Az az út, amelyet a szovjet sajtó és vele egy időben a magyar is négy év alatt megtett, elképzelhetetlen Gorbacsov kiállása és még ma is vakmerőnek tűnő bátorsága nélkül. A peresztrojkát mindmáig csak sürgető szovjet glasznosztyot már annyira megkedveltük, hogy egyértelműen Gorbacsovnak szorítunk. A legszívesebben azt hinnénk, hogy a maradiak, a betonfejűek vagy legújabb szóhasználattal a fundamentalista kommunisták akadékoskodásáról szóló híresztelések valójában Gorbacsov propagandistáitól származnak, hogy az ijesztegetések az új főnök mögött sorakoztassák fel az elgyötört, reményt vesztett, de változatlanul csodát váró tömeget. Gorbacsov négy év alatt többet ígért, mint amennyit valóra váltott. Teljesítményét elsősorban mégsem ez a deficit jellemzi, hanem az, hogy energikusan szembeszállt a bizánci képmutatással. Ezt nem mint bosszúvágytól hajtott suhanc tette, mint az Andersen meséjét követő Pomádé király Janija és Miskája, hanem mint a hatalom, a féltékenyen szemmel tartott, körülhatárolt hatalom bármikor bukással számolni kénytelen birtokosa. A királyon nincsen semmi. Gorbacsov ezt persze nem ezekkel a szavakkal kiáltja, de az, aki kiáltását hallja, az csakis az értheti, hogy ami Marxtól, Lenin és Sztálin öröksége formájában ránk maradt, nem melegít, nem véd, nem áll jól, semmit sem fed, semmit sem takar. Amit a kommunizmus ott, ahol a hatalom kizárólagos birtokába jutott, Pétervártól Havannáig véghezvitt, az nem az eszmék, hanem az erőszak, a megaláztatások, a diktatúrák és az állandósított polgárháborúk történetében kap majd külön fejezetet. Az ideológiákat mindenkor köntösnek szánták, de egyik sem végezte csúfosabban, mint az, amelytől ezekben a napokban nem csak a Szovjetunió és a gorbacsovi példát követő kelet-európai országok búcsúznak, hanem az egész világ. A búcsúvétel nem mentes a már-már komikusnak is nevezhető mozzanatoktól. Így például nem könnyű káröröm nélkül olvasni, amikor Gregorij Sahmaszarov, Gorbacsov egyik külpolitikai tanácsadója arról ír, hogy a nyugati társadalomban végbement változások, amelyeket ő radikálisnak nevez, nemcsak a XIX. századnak, azaz Marx Károlynak a kapitalizmusról alkotott klasszikus elképzeléseit haladták túl, hanem az állammonopolista kapitalizmusról alkotott elképzeléseit is. Marx szobra ezzel nagyobbat zuhant, mint Sztáliné 56-ban a Városligetben. Kelet-Európa öntudatra ébredő része ma nem az erőszak, a zsarnokság, a gazemberek hatalombitorlásától búcsúzik, hanem egy már a maga idejében is erősen vitatott, később gátlástalanul felhasznált és önkényesen kiárusított filozófiától. Helyette helytállót, jelenünkbe illőt, elfogadhatót kell találni. Szívélyes üdvözlettel Romhányi István. +++ 1989. március 4., szombat
Vissza »