Rendszerváltás és az MTI

	1956 és mai helyzet
(Zsillé Zoltán) München, 1989. február 18. (SZER, A munka világa) - A forradalom 32-ik évfordulóján, a megemlékezésnek azt a formáját választottuk, hogy Kemény Istvánnal, Krassó Györggyel és Pécsi Vilmossal összehasonlítottuk az 1956-os és a mai helyzetet, elemeztük az azonosságokat és a különbözőségeket. Beszélgetésünket most ott folytatjuk, ahol Krassó György példákon szemléltetve az 1956-os reformértelmiség, a pártellenzék és az írók, újságírók Nagy Imre mögött felsorakozó csoportjainak és a mai demokratikus mozgalmaknak a magatartásában mutatkozó hasonlóságokat elemzi. Krassó: - A probléma tulajdonképpen abból adódik, hogy a totalitáriánus rendszereknek ezekben a hosszú, sivár időszakaiban nagyon könnyen küldik az embert a börtönbe és még rosszabb időben az akasztófára is. Ilyenkor a radikális és forradalmi ellenzék - ami megint csak nem értékítélet akar lenni, én ugyanis nem azt akarom mondani, hogy forradalmárokra van ma szükség és nem reformistákra, hanem azt, hogy egy ilyen csoportnak is van létjogosultsága. Szóval a forradalmi ellenzék ilyenkor nem tud megjelenni, mert abban a pillanatban szétzúzzák. A reformellenzék viszont, amikor a viszonyok csak egy kicsit is elkezdenek liberalizálódni, akkor szerephez jut. Egyesek úgy is látják - én nem tartozom közéjük -, hogy például a magyarországi ellenzék létrejöttében magának a kormánynak is szerepe volt. Ismétlem, én nem gondolom így, de azt igen, hogy a kormány kihasználta az ellenzék, egy reformista ellenzék létezését a nyugati kölcsönökhöz és sajátmaga propagálásához - ez tagadhatatlan. Ez a reformellenzék jót akar, de mindezt békés úton próbálja megvalósítani, és katasztrófának tartja az erőszakos megmozdulásokat, és ez a békés út számára előnyössé is válhat. Például nyilvánvaló, hogy a reformellenzék 1956-ban nem titkoltan arra törekedett, hogy a politikai hatalomba - az akkori politikai hatalomba - bekerüljön. Szóval, ez a reformellenzék annak következtében, hogy kiállt az ország demokratizálása mellett, és olyan eszméket vitt a köztudatba, mint annak idején a Petőfi Kör és mint az elmúlt években a Beszélő néven ismert csoport, amely valóban a társadalmi-gazdasági haladást képviselte. A reformellenzék ennek következtében nagyon ismertté, nagyon népszerűvé válna, és egy válságos időszakban színrelépő nép, amely korábban nem politizált, bennük látná az elhivatott vezetőket. Ez rendben is van, hogyha a helyzet magaslatára tudnak emelkedni, de nincsen rendben akkor, hogy ha ez a csoport korábbi politikájához - egy más időszakban, amikor az már nem illik a helyzethez - továbbra is ragaszkodik, és a nép megmozdulását fékezni próbálja. Ez a veszély - úgy gondolom -, minden kelet-európai országban fennáll, Magyarországon is. Természetesen megtörténhet, hogy erre a szituációra nem kerül sor. A pártellenzéknek 1956-ban voltaképp a forradalom előestéjén nem maradt más követelése, mint az, hogy vegyék vissza Nagy Imrét a kormányba. A követelés magáévá tette többségében a párt akkori vezetése is, annak ellenére, hogy Gerő Ernőről most olyan emlékek élnek Magyarországon, hogy - és ez igaz is - a Rákosi-rezsim fegyvertársa és sztálinista és nagyon sötét szerepet játszó politikus volt. Valójában Gerő bizonyos reformokat kilátásba helyezett, és még Nagy Imrét is több törekvésében támogatta. Most nincs Nagy Imre, most ezt nem tudja mondani az ellenzék. Olyan jelek vannak, hogy megint a párt hivatalos képviselői egy olyan reformretorikával élnek, amivel kihúzzák az ellenzék lába alól a talajt - hogy úgy mondjam -, azaz átveszik azokat a követeléseket, amelyeket korábban az ellenzék hangoztatott. Nem tudnák ezt megtenni abban az esetben, hogy ha a mai magyar látná - mert biztos látja, de én úgy érzem, és persze én a saját véleményemet mondom, hogy talán egy kicsit beleragadt az eddigi taktikába, ami az elmúlt tíz évhez igazodott. Hogy mondjak egy, vagy két példát? - Szinte mindenki kiáll a többpártrendszer mellett, mint a pluralista demokrácia alapintézmény-rendszere mellett, és hirtelen most már egy olyan látszat kezd keletkezni, mintha maga a Magyar Szocialista Munkáspárt igényelné, már szinte sürgetné, hogy^alakuljanak már meg pártok. Jól tudják, hogy nem kell sokáig várni, és majd megalakul más néven egy másik kommunista párt. Az ellenzék minden csoportja visszariad ettől, és azt is egy kicsit groteszknek kell venni, mármint ennek a követelésnek az elfogadható voltát. Tehát azt, hogy ezzel nem járt rögtön megakasztás, mert abszolúte elismeri a párt, és most is milyen kínosan vigyáznak ezek a demokratikus mozgalmak, hogy a programnyilaktozataikban kihangsúlyozzák, hogy mi csak egy társadalmi szervezet vagyunk, de nehogy azt gondoljátok, hogy párt akarunk lenni. Zsillé: - De miért mondják ezt, hisz nyilvánvaló, hogy mindegyik pártként akar működni és partként is működik? Egy olyan szervezet, amelynek önálló és az uralkodó párttól eltérő programja van, egy olyan szervezet amelynek tagsága van, amelynek működési szabályzata van, hát egy ilyen szervezet egy párt. Miért kell annyira félni ettől a szótól? Krassó: - Vagy mondjunk egy másik példát: a bős-nagymarosi vízierőműét. Egészen nyilvánvaló kellett, hogy legyen azok előtt, akik nem dugták a homokba a fejüket, hogy ez a sztálinista szervezet - tisztelet a kivételnek - meg fogja szavazni a vízierőmű megépítését. Nem jött el annak az ideje, hogy az ellenzék megmondja előre, hogy nem kérünk a parlamenti szavazásból, hanem csak amit most már fokozottan tényleg hangsúlyoznak: hogy csak a népszavazást fogadjuk el, vagy pedig egy demokratikusan választott új parlament döntését. Miért kell ennyire szégyenlősnek lenni? Miért kell ennyire lojálisnak lenni? - Ezzel én nem azt mondom, hogy konfrontációra kell törekedni, csak azt, hogy az ember mondja meg - különösen ha ellenzéki -, hogy aki lehet, az különbözzék a hatalomtól, s hogy mondja meg a véleményét, és ne taktikázzon, mert akkor csak azt a látszatot fogja kelteni, hogy ők sem jobbak a Deákné vásznánál. Több tüntetés volt ebben az évben, és csaknem minden tüntetésre előzetes engedélyt kértek a szervezők annak ellenére, hogy köztudott: jelenleg még nem lépett életbe az a gyülekezési törvény, amelyet demokratizálásként akar eladni a kormányzat, valójában további megszorítása a jogoknak. Tehát a gyülekezéshez, tüntetéshez nem kell engedély. Mégis - ismétlem -, amennyire tudom csaknem minden elmúlt, sőt a közeljövőben tervezett tüntetéshez is engedélyt kértek, anélkül, hogy az elő lenne írva, és csaknem minden tüntetésen, még azokon is, amikor semmi veszélye, semmi jele nem volt annak, hogy a tömeg valamiféle rendzavarásra készülne, talán éppen például a szervezők buzdították a tömeget arra, illetve oktatták arra, hogy illedelmesen viselkedjen. Mindezeket csak azért mondom, hogy az idők változnak és a demokratikus mozgalmaknak is változniuk kell, amennyiben képviselni akarják azokat az erőket, amelyek igazi változásokat nyújtanak. Zsillé: - Kemény István múltkori beszélgetésünkben erős bizakodással szólt arról, hogy évek kitartó szívós munkájával létre lehet hozni a magyar demokráciát, de még nem jutott a végére az 1956-os és a mai helyzet közötti különbségek felsorolásának. Kemény: - Annak idején sem az értelmiség - tehát az értelmiségnek most arra a részére célzok, mint a Petőfi Kör és az írók és az újságírók -, sem a nép nagy része nem értesült arról, hogy mi folyik a Petőfi Körben. Nem szabad azt hinnünk, hogy akkoriban a tízmilliós magyarság többsége tudta azt, hogy miért folyik a harc ezekben az írószövetségi berkekben. De akár tudta, akár nem, az értelmiség - tehát mondjuk, az elit - és a nép egyaránt távol állott attól, hogy a szocializmus gazdasági struktúrájáról leghalványabb sejtelemmel bírjon. Akkor is mindenféle reformokat követeltek. Ezek a reformok, amiket követeltek nem voltak elég messzemenőek semmiféle téren sem, de a lényeg az, hogy az egész gazdasági struktúrának egy olyan radikális átalakítását - mint amilyenre ma már mindenki tudja, hogy szükség van, annak idején - senki sem vetette föl. Tehát itt egy döntő különbségről van szó, mert Magyarországon nemcsak demokráciát kell csinálni. Magyarországon át kell alakítani az egész gazdasági rendszert egy értelmes, működésképes gazdasági rendszerré. En azt gondolom, hogy annak idején, amikor Nagy Imre hazaengedte azokat, akiket kitelepítetteknek neveznek - és most nemcsak a budapesti középosztály kitelepítettekre gondolok, hanem hogy hazaengedte azokat a kuláknak minősített középparasztokat is, akiket elkergettek a szülőhelyükről -, akkor Nagy Imre megengedte, hogy a termelőszövetkezetek feloszoljanak, és valóban fel is oszlottak, akkor a magyar parasztság ezt a Nagy Imre féle intézkedés-sorozatot valami fantasztikus boldogsággal fogadta. Tehát ott nem egyszerűen arról van szó, hogy amikor Nagy Imre kormányára gondolunk, hogy ki kerül a vezető pozícióba. Egy borzalmasan nagy dolog volt a parasztság, a dolgozó parasztság érdekében. Vagyis nem egészen úgy van, hogy egyszerűen csak vezetői pozíciók körüli harcokról volt szó. Az egy nagyon népbarát program volt, amit ő akkor előterjesztett. A második program, amelyet akkor próbált kidolgozni, amikor ki volt szorítva a hatalomból, annak is a központjában közvetlenül a népet, a munkásokat és a parasztokat érdeklő kérdések álltak, vagyis ez nem egyszerűen a felső régiókban lefolyó ügy volt, hanem annál sokkal több volt. (folyt.) 1989. február 18., szombat
Vissza » Folytatásokkal » A hírhez kapcsolódik »