Rendszerváltás és az MTI

	Levelesláda
(Lángh Júlia) München, 1989. február 26. (SZER, Hallgatók fóruma) - Őszinte örömmel hallottuk, hogy az ausztráliai magyar orvos ügyében többen is jelentkeztek, konkrét ötletekkel, javaslatokkal és címekkel, amelyeket azóta már továbbítottunk Ausztráliába. Szolidaritás tehát mégiscsak van, viszont az is igaz, hogy a segítséget fölajánlók mind magánemberek voltak, nem pedig szervezetek. Mert az az okkal keserű levél, amely e tárgyban érkezett, a nyugati magyar szervezetek érzéketlenségéről beszél. A nyugat-németországi Bambergből kaptuk: - Az Ausztráliából segítséget kérő magyar orvosnak üzenem: ne várjon segítséget se"honnan és senkitől, mert ilyen nincs. Azok a magyarok, akik már évek, évtizedek óta távol élnek az óhazától, többnyire befutott emberek, réges-régen elfelejtették, hogy ők hogyan kezdték az új életet, és eszük ágában sincs segíteni, pedig akkor még jóval könnyebb volt. 10-20-30 évvel ezelőtt még akceptálták, ha valaki Keletről érkezett. Támogatást kaptak. De mi, akiknek most adatott meg az első lehetőség, hogy valamelyik nyugati ország lágerében - ilyen ma már- nem sok van - latolgatjuk egy szabadabb, demokratikusabb országba való bevándorlás esélyeit, mi zsákutcába kerültünk: a helyzet reménytelen. A föld majdnem minden országában élnek magyarok, de a bevándorlással kapcsolatban még csak tanácsot sem adnak. A magyar emigráns szervezetek Kanadától Dél-Afrikán át Új-Zélandig még csak nem is válaszolnak a levelekre, pedig például én a Kanadába írt levelemhez mellékeltem 5 dollárt is a válaszlevél postaköltségére. Ha csak annyi válasz érkezne bárhonnan, hogy testvér, nem tudunk segíteni, de ne add fel a reményt, már ez is több lenne, mint a hallgatás. Végül is, mi szükség az önök műsorára? Felléptek, felléphetnek egyszer is mellettünk? Az a heti 20 perc, amit a panaszok felolvasásával elvesznek a Szabad Európa Rádió műsoridejéből, sokkal hasznosabban is kitölthető lenne, például nemzetközi sporthírek ismertetésével. - Éppen aznap, amikor ez a levél megérkezett, részletezte hosszan egy másik hallgató, hogy mennyire bosszantja a vasárnap esti sporthírek adása. Legalább fél óra - mondta a hallgató, pedig valójában csak 10 perces műsor, és hogy miért vesztegetjük erre az időt magyar belpolitikai események ismertetése helyett. Ezt csak azért mondom, hogy jelezzem, az igények valóban eltérőek. Ami pedig a hallgatók fórumát illeti, igyekszünk úgy összeállítani a műsort, hogy lehetőleg arányosan tükrözze mindazokat a témaköröket, amelyeket a hallgatók fölvetnek. És a hallgatók sok mindenféléről írnak, telefonálnak Magyarországról, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, közvetett módon Romániából is, és a nyugati országokból egyaránt. Sok levél érkezik a menekült- témáról is, és ez bizony valóban panaszlevél-felolvasássá válik. Mégsem hiszem, hogy szükségtelen lenne, és nemcsak azért, mert legalább ez valami visszajelzés. Éppen ön írta, hogy a teljes hallgatás rosszabb, mint bármilyen válasz akár a tehetetlenség bevallásával is. De azért is szükséges ezeknek a leveleknek az ismertetése, mert ez egyúttal tájékoztatás is a nyugati országokban menedéket kérők valóban gyakran reménytelennek látszó helyzetéről. Ami pedig a világban szerteszét sokféle országban létező nyugati magyar szervezeteket illeti, ezúton kérjük őket: értesítsék rádiónkat arról, hogy milyen konkrét segítséget tudnak nyújtani. Címeket, kapcsolatokat, jogi és gyakorlati felvilágosítást, bármit a menekülteknek. Értesítésüket természetesen majd beolvassuk a Hallgatók fórumában. A magyar szervezetekhez és magánemberekhez, minden nyugaton élő magyarhoz szól az a felhívás, amelyet "Közös múlt" jeligével küldött Ausztriában menedékjogára várakozó magyarok egy csoportja: - Nyugaton élő magyarok! Testvéreink, Krisztus Urunkban, testvéreink magyarságunkban 1 Tiltakozó szavatokat emeljétek fel érettünk, Magyarországról menekült honfitársaitokért. A sors, az idő most ezt kívánja. Folyamatban van a magyar menekültek kiebrudalása Ausztriából. Az osztrák hatóságok március elejéig fel akarják számolni 6000 magyar menekült ügyét, akik amerikai, kanadai, ausztráliai letelepedésre várnak. A regisztrálás ténye már nem számít, és sok esetben az interjúkon elfogadottakat is visszaűzik Magyarországra. Az önellátás lehetőségét kizárják, és a kizáró határozatok minden racionalitást nélkülöznek. A közhangulatot az újságokban megjelenő cinikus hangvételű cikkekkel szítják ellenünk. Sok ezren vagyunk ebben az áldatlan helyzetben, s köztünk sok-sok család kicsiny gyermekekkel. Elkeseredettségünk nőttön nő, és sokunkban megfogalmazódott már a végső egyéni döntés: az Önkéntes halál gondolata. Vissza akarnak bennünket kényszeríteni egy olyan rendszer szolgálatába, amely a történelmi ballépéseit most látszateredményekkel próbálja jóvá tenni, leplezni, s ily módon kívánja politikai hitelképességét a demokratikus világ vezetőivel elhitetni. A hírközlő szervek nyilvánossága előtt, és egyéb más helyeken tárjátok a humánusan gondolkodók elé, hogy nem értetek egyet, hogy tiltakoztok a jelenleg velünk történő, minden emberiességet nélkülöző cselekedetek ellen. Ezen kéréssel fordul minden Nyugaton élő magyar testvéréhez 6000 magyar menekült Ausztriából. - A "Közös múlt" jeligével érkezett felhívást olvastuk föl. De mégsem mindenki tétlen Nyugaton: e hét csütörtökén küldöttség járt az osztrák belügyminiszternél annak a mintegy 3000 magyarnak az érdekében, akiket az osztrák hatóságok legújabb megszorító intézkedései közvetlenül érintenek. Arról van szó, hogy az osztrák hatóságok január eleje óta elbocsájtják az úgynevezett állami gondozásból azokat a magyar és lengyel menekülteket, akik 1987. január 1-eje és 1988. május 9-ike között érkeztek Ausztriába. Ez az elbocsájtás azt jelenti, hogy nem küldik ugyan vissza őket Magyarországra, de kiteszik az osztrák állam által fenntartott szálláshelyekről, így a lakásuk, ellátásuk megoldhatatlanná válik. Munkaengedélyük pedig egyelőre általában nincsen. Ezek a kilakoltatások - kezdetben 24, vagy 48 óra, később egyhetes felmondási idővel - nagyon sok tragédiát okoztak. Az érdekükben az osztrák belügyminiszternél járt küldöttségnek tagja volt Erhard Buschek, az Osztrák Néppárt bécsi szervezetének vezetője, Eva-Maria Barky ügyvédnő és Szépfalusi István evangélikus lelkész, aki a protestáns egyházakon kívül a katolikus püspöki kar referensét is képviselte. Szépfalusi István előadta az egyházak javaslatát. Eszerint a katolikus egyház 1500, a protestáns egyházak szintén 1500 magyar menekültnek támogatást szereznek, és ez rendezné az ügyben érintett mintegy 3000 magyar ügyét, ha az osztrák belügyminisztérium kiterjesztené rájuk a letelepítési programot. Az egyházak segítségévéül elérhető lenne, hogy az érintettek - tehát azok, akik 1987. január 1-eje és 1988. május 9-ike között érkeztek Ausztriába - ha 2-3 hónapon belül önként hagynák el az osztrák állam által fenntartott szálláshelyeket, mert számíthatnának az egyházak karitatív támogatására. A belügyminiszternél járt küldöttség azonban nem bírálta a jelenlegi menekültügyi eljárást - mármint a tavaly május 9-ike óta életbe léptetett úgynevezett gyorsított eljárást -, amelynek értelmében Ausztria gyakorlatilag nem fogad be magyar és lengyel menekülteket. Az ő sorsuk tehát továbbra is bizonytalan. Az említett mintegy 3000 magyar ügyében az osztrák belügyminiszter megígérte az ügy beható tanulmányozását. És végül még valamit a menekült témához. Egy konkrét eset, amely biztosan többek számára is tanulsággal szolgál: Hallgatónk esetét részletes levelének alapján foglalom össze. Feleségével és 7 éves kisfiával Erdélyből érkezett Magyarországra, érvényes útlevéllel. 3 hónap elteltével átjutottak Ausztriába, ahol politikai menedékért folyamodtak, kérésükre elutasító választ kaptak, mire ismét útnak indultak és a határon illegálisan átkelve, megérkeztek az NSZK területére. Passau városában várta őket egy régi barátjuk. Miután beszálltak a kocsijába és elindultak szállásuk felé, egy autó elébük vágott és megállásra kényszerítette őket. Polgári ruhás rendőrök szálltak ki belőle, következett az igazoltatás, vallatás, borsos illetékek behajtása 280 dollár értékben és végül a vonaton történő visszatoloncolás Ausztriába. Mindez levélírónk tanulsága szerint igen brutális módon. Hozzánk intézett kérését szó szerint idézem: Arra szeretném önöket kérni, hogy ha módjukban állna, nézzenek utána, mivel önök vannak a legközelebb a történtek helyszínéhez, hogy milyen nemzetközi egyezmény alapján fosztották ki zsebeinket és vették el keservesen összekuporgatott pénzünket. Az összeg, amit levélírónk szerint illeték gyanánt vettek el, valószínűleg büntetés volt az illegális határátlépésért. Érdeklődtem ez iránt Münchenben, a körzeti közigazgatási központ külföldiekkel foglalkozó osztályán. Kérdésemre azt válaszolták, hogy illegális határátlépés esetén a menekülteken is behajtják a büntetést, ha kiderül, hogy van pénzük. Azt is megkérdeztem, volt-e joguk a rendőröknek visszatoloncolni az erdélyi családot Ausztriába? A válasz: ha kiderül, hogy valaki már kért politikai menedéket valamelyik országban, akkor attól függetlenül, hogy megkapta-e vagy sem, hiába próbálkozik egy másik országban, onnan visszatoloncolhatják. Igaz, nem oda, ahonnan elmenekült, jelen esetben Romániába, vagy Magyarországra, hanem oda, ahol már beadott egy kérvényt, esetünkben tehát Ausztriába. Erre sajnos, valóban nemzetközi egyezmény vonatkozik. Semmiféle egyezmény nem jogosítja fel viszont a rendőröket arra, hogy durván bánjanak a menekültekkel és magas lóról beszéljenek velük. Ebből a szempontból indokolt lenne panaszt tenni a passaui rendőrségen, vagy a bajor belügyminisztériumban, persze csak bizonyítékok, nyugták, aláírások, tanúskodások birtokában. A legtanácsosabb azonban, ha a menekültek már a tetthelyen felvilágosítást kérnek a jogaikról és határozottan élnek is velük. Persze ez épp azoknak esik nehezükre, akik a hivatal packázásához szoktak, ráadásul nem, vagy csak alig beszélik az idegen nyelvet. Ha levélírónk úgy érzi, hogy megalázták emberi méltóságában, fordulhat nemzetközi szervezethez is. Az utóbbi időben több olyan esetről hallottunk, amelyben az illegálisan beutazó menekülteket akkor fogták el a nyugatnémet hatóságok, amikor már biztonságban érezték magukat. Ehhez kapcsolódik a müncheni közigazgatási központ tanácsa: aki politikai menedéket akar kérni, az az ország területére való belépése után a lehető legrövidebb időn belül és a határhoz legközelebb eső helységekben tegye. Ideje hazai témákra térni. Tóth Bence budapesti levele: Úgy látom, hogy saját országunk szidásában már elérjük a világszínvonalat. Bárhol elkezdjük szidni a helyzetet és a vezetőséget, azonnal találunk lelkes társakat villamoson, héven, üzletekben, hivatali várakozás közben, Duna-parti pecázók között, és nem is bizalmas, egymásban megbízó barátok suttogják titokban egymás fülébe, hanem vadidegen emberek gátlástalanul öntik a kritikájukat. Abban már semmi feltűnő sincs, hogy egy takarosan öltözött idősebb asszony leül mellém a héven és mintha egy beszélgetést folytatna, szidja a magyarországi kórházi helyzetet és az SZTK-t az akadékoskodó hivatalnokokat, a korrupt orvosokat, és abban sincs semmi különös, hogy a közértben egy sértett vevő, aki kétszer annyit fizetett, mint amennyire számított, lehúzza a keresztvizet a gazdasági állapotainkról. De az már nem mindennapi, hogy olyan szerkesztőségben, ahova ritkán járok, olyan folyékonyan szidják a föléjük rendelt minisztériumi főosztályt, hogy közben alig vesznek levegőt. És hogyha egy vonatfülkében egy csinos nőt ámulattal hallgatunk, amint szakszerűen elemzi kilátástalan gazdasági helyzetünket, majd kiderül róla, hogy külügyminisztériumi tisztviselő. Mi történik itt, elvtársak? Nem tudná nekem valaki megmondani? Ez valamiféle jó változás talán, vagy elgyengült a vezetőség, vagy kiderült, hogy mindegy, hogy mit beszél a csőcselék, ebben a jóvátételben eladott világvégi kis tetves országban? Tóth Bence -, ezt a tetves jelzőt sokan rossz néven fogják venni, de nem akartam megcenzúrázni a levelet. Idézzük Várkonyi Richárd telefonját: A Napi kalendáriumhoz kell hozzászólnom: Munkácsy Mihály nem 56 éves korában halt meg, mert akkor már 1900-ban meg kellett volna halnia, tekintve, hogy 1844-ben született, hanem 1909 május elsején halt meg, tehát 65 éves volt és nem 56. Tehát 9 évvel tovább élt. Mindezt háromszor-négyszer meg kell hallgatni, anélkül, hogy valakinek föltűnne és korrigálná. Sík Mária alapos nyomozást végzett e tárgyban: Munkácsy Mihály 1900 május elsején halt meg a Művészeti Lexikon, a Révai Nagy Lexikona, az Új idők lexikona, az Életrajzi Lexikon és az Új Magyar Lexikon szerint is. Utánanéztem a több nyugati lexikonban is és ezekben is az áll, hogy Munkácsy 1900-ban hunyt el. Az Enciklopédia Britannicaban nevét sajnos meg sem említik. Egyetlen kis művészettörténet lexikon a német Wörterbuch-Kunst 1957-es kiadása közli Munkácsy halála dátumaként 1909 május elsejét. Ezért érdekelne, hogy hallgatónk hol talált erre a téves dátumra. +++ 1989. február 26., vasárnap
Vissza »