|
|
|
|
Mi lesz a kontrákkal? - 1
|
1989. február 21. kedd (MTI-PRESS) - A közép-amerikai államfők döntöttek: a nicaraguai ellenforradalmárok ideje lejárt, a kontrák mehetnek isten hírével, oda, ahova akarnak. Alighanem maguk a résztvevők sem gondolták a Salvadorban tartott csúcsértekezlet előtt, hogy ilyen egyszerűen meg tudnak egyezni ebben a kérdésben. Az őt államfő politikai bátorságát az sem csökkenti, hogy a kontra-kérdésben feltehetőleg nem az ővék lesz a végső szó.
A közép-amerikai csúcstalálkozót az eredetileg kitűzött időpont után jó félévvel később, hosszas huzavona után tartották meg. Hol a teljesen kedvezőtlen politikai helyzet, hol a házigazda salvadori államfő súlyos betegsége, hol pedig az amerikai elnökválasztás majd az új amerikai vezetés hivatalba lépésének megvárása volt a halasztó ok. Ez utóbbi figyelembe vételének jogosságán különösen hevesen vitatkoztak az érintettek. Utólag úgy tűnik, bizonyos mértékig tévedett Daniel Ortega nicaraguai államfő, amikor a közép-amerikai békefolyamat halálát jósolta arra az esetre, ha a térség vezetői nem képesek dönteni még azelőtt, hogy megismernék George Bush Közép-Amerikát illető elképzeléseit. Az államfők végülis vártak. A közép-amerikai békefolyamat nem halt meg, de azt sem lehet mondani, hogy a kontrákról hozott döntés a letisztult amerikai politika ismeretében született volna. Igaz, José Azcona del Hoyo hondurasi elnök Washingtonban felkereste a már megválasztott, de még be nem iktatott amerikai elnököt. Február elején pedig az új venezuelai államfő hivatalba lépése teremtett jó alkalmat arra, hogy Dan Quayle amerikai alelnök Caracasban az ott összegyült latin-amerikai vezetők tudomására hozza, hogy Washington már nem idegenkedik annyira az amerikaközi kapcsolatok újrafogalmazásától. Ronald Reagan nyolc éve alatt az Egyesült Államok számára a déli féltekén leginkább csak Közép-Amerika létezett. Washington alaposan túlértékelte a két Amerikát összekötő földnyelvet, s ebbe a térség szabályosan belerokkant. A forradalom terjedésének rémképével küszködő amerikai vezetés az erőszakon kivül más megoldást elképzelni sem tudott. Így lettek a kontrákból a latin-amerikai felszabadítóval, Simon Bolivárral egy szintre emelt ,,szabadságharcosok,,, olyan ,,hősök,,, akiknek támogatását még az érvényben lévő amerikai törvények sem tílthatták meg a Fehér Ház számára. (folyt)
1989. február 21., kedd 11:10
|
Vissza »
|
|
Mi lesz a kontrákkal? - 2
|
A kontrák felmagasztosulását - az ellenforradalmárokon kivül - senki sem fogadta el. Különösen zavarta az amerikai dicsőítés Hondurast, mely joggal tartott attól, hogy a piedesztálra emelt fegyveresektől nagyon nehéz lesz megszabadulnia. Az amerikai kormány már a nyolcvanas évek legelején meghírdette, hogy elfogadhatatlannak tartja a nicaraguai változásokat, s kész erőszakkal felszámolni a nicaraguai példát, mielőtt az véglegesen megfertőzné Közép-Amerikát. A fegyveres ellenzék megszervezése nem volt nehéz dolog. A megbuktatott nicaraguai diktátor szétzavart hadseregének elmenekült tagjai alkották a magot, s a kontrák sorait könnyen fel lehetett tölteni azokkal a nicaraguaiakkal, akik akár pénzért, akár meggyőződésből szembe fordultak a sandinistákkal. Az amerikai segélyektől függő Honduras tudomásul vette, hogy területén építik ki az ellenforradalmárok támaszpontjait, egyedüli feltétele csak az volt, hogy hivatalosan nincs tudomása a kontrák táborainak létezéséről. A nicaraguai határ mentén évek hosszú sorára állandósultak a közös amerikai-hondurasi hadgyakorlatok, ugyan ki lett volna képes megállapítani, hogy kiknek épülnek ott a repülőterek, a laktanyák, a fegyverraktárak? A gond akkor kezdődött, amikor a nyolcvanas évek közepére világossá vált, hogy a kontrák képtelenek katonai sikert aratni. 10-12 ezer ember állt fegyverben, s Közép-Amerikában ez már jelentős ütőerő. Csak éppen arra nem volt használható, amire eredetileg szánták. Ráadásul időközben több dél-amerikai állam úgy döntött, hogy megmutatja az Egyesült Államoknak: a latin-amerikai ügyekben a latin-amerikai államok Washinton nélkül is tudnak dönteni. A Contadora csoport négy év alatt elérte, hogy a közép-amerikai országok vezetői hajlandók voltak békét kötni egymással. Az iráni-kontra botrány után az új republikánus vezetés számára meglehetősen kényelmetlen barátokká váltak a kontrák. Honduras szeretné őket határain kivül látni. Korábbi dél-amerikai támogatójukat - Venezuelát - éppen a már említett új elnök beiktatásával veszítették el. A kontrák tehát mehetnek. De ki fogja leszerelni és ki fogja befogadni őket? Washington a közép-amerikai csúcs döntését nem utasította el, de kérte, a végrehajtást ne siessék el. A közép-amerikai államfők erre adtak választ, amikor határozatuk visszhangjának ismeretében közölték, hogy májusban ismét összeülnek annak megvitatására, hogy mi is legyen végül a gyámolító nélkül maradt ,,szabadságharcosokkal,,.+++ Gózon István MTI-PRESS
1989. február 21., kedd 11:11
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|