|
|
|
|
|
|
|
|
SZER, Világhíradó Ellenzéki vélemény a KB-ülésről
"A KB ülésről az
MDF képviselőjét Kasza László kérdezte:
- Mi a véleménye az MSZMP kétnapos kongresszusa után kiadott
határozatról, Grósz Károly tegnapi nyilatkozatáról a Magyar
Demokrata Fórum vezetősége tagjának, Csurka Istvánnak?
- Az MSZMP még mindig képtelen szembenézni önmagával. Most talán az
utolsó lehetőségét szalasztotta el arra, hogy az ország elfogadott
vezetője legyen. Ha most elfogadja a népfelkelést, meg ami azzal
jár - persze a népfelkelés számunkra csak egy félmegoldás - akkor
most a társadalom - de a sajtó mindenesetre - felsorakozik mögé, és
nagyon megnehezült volna minden ellenzéki mozgalom dolga. A magyar
hiszékeny nép, szeretné elhinni a jót, a megjavulást még arról is,
akit már évtizedek óta nem szeret, és aki évtizedek óta csak
folyton becsapta. Ez azonban most megint nem történt meg. Nem
történt semmi."
|
|
|
|
|
|
|
Az ÉS cikke Kádárról - Eörsi-nyilatkozat
|
München, 1989. február 4. (SZER, Világhíradó) - Az Élet és Irodalom Kádár-cikkéről kikértük Eörsi István író véleményét. Sajnos, mint hallani fogják: a budapesti telefonvonal minősége olyan rossz, hogy nyilatkozatának beolvasására kellett rászánni magunkat. - Tamás István cikkének az a nagy jelentősége, hogy szóvá tette azt, ami mindenkiben benne motoszkál, és felvetett olyan kérdéseket, amelyeket mindenki tud. Mármost arról vitázni, hogy Kádár János 56-ban az igazat mondta-e vagy sem; hogy hol, és mikor szegte meg a szavát, nem is érdemes, mert az ő magatartásának a megítélése nem kíván sem elemzést, sem különösebb éleselméjűséget. Amikor mostanában hallgatom a Pozsgay-nyilatkozatról szóló vitákat, Grósz Károly például azt mondja: nem ismer olyan dokumentumot, amely újabb tényeket tárna föl. Mindig az az ember jut eszembe, aki azt mondja az állatról, hogy ez elefánt, mert megszámláltam a vörös vérsejtjeit. Az ember onnan látja egy elefántról, hogy elefánt, mert agyara van, meg ormánya. Éppen így tudja az ember Kádár Jánosról is, hogy feltétlenül hazudott, amikor amnesztiát ígért - nem csak Nagy Imre ügyében, hanem mások ügyében is. Az ember tudja, hogy egész 56-os magatartása - november 1-sejei eltűnésétől kezdve - szörnyű hazugságok gyűjteménye volt. Számomra nem az a kérdés most már, hogy miként kell őt, és 56-os korszakát értékelni - ez a napnál világosabb. Számomra az a nagy kérdés, hogy miként bírta az egész magyar társadalom ezt a tudását - ezt a nyilvánvaló tudását - több mint harminc éven át elnyelni. Mégpedig nemcsak úgy elnyelni, hogy nem beszélt róla - hiszen nem is volt. mód rá nyilvánosan beszélni, legföljebb csak az utóbbi években, szamizdatban - hanem lelkileg is elnyelni. Itt van Tamás István, aki ezt a kitűnő cikket írta -, ő tudomásom szerint a Népszabadság publicistája volt évtizedeken át, talán most is az. Semmiféle rosszat nem tudok róla mondani - tehát igazán nem szemrehányásból említem ezt - csak pszichológiai rejtély számomra, hogy hogyan tudott mindannak a tudatában, amit most csak megpendít, - ki sem tálal csak megpendít - évtizedeken át a Népszabadság publicistája lenni. Ezt a kérdést az egész magyar értelmiségre vonatkoztatva föl tudnám tenni. Ezt tartom egész legújabbkori történelmünk egyik legnagyobb témájának. Ami a cikket magát illeti: úgy hiszem egy tabut megtört. Mindenki suttogta, hogy most már erről szólni kellene. Nem volt szinte egyetlenegy olyan politikai beszélgetés sem, ahol valamilyen formában Kádár János 56-os szereplése, későbbi szerepe és ennek stilizálása föl ne merült volna. Tamás Istvánnak valóban nagy érdeme, hogy ezeket a kérdéseket a nyilvánosság előtt föltette. Miért hazudott Kádár abban az időben, miért nem beszél még ma sem a valóságos történelmi eseményekről? Ezek után valószínűleg folytatódni fog ezeknek a kérdéseknek a nyilvános föltevése, mint ahogy az is nagyon valószínű, hogy Kádár János egy szót sem szól továbbra sem. A legfontosabb következménye ennek a cikknek az lesz - mivel Kádárnak még mindig van egy jelentős tábora, amely a Kádár nevéhez fűződő kellemetlen tényekről nem akar tudomást venni - hogy amennyiben ez a téma folytatódik, és ekörül a kérdések sűrűsödnek, akkor ez a tábor éppolyan kellemetlen helyzetbe kerül, mint - mondjuk: mutatis mutandis - az a sokkal nagyobb, és sokkal elszántabb tábor, amelyik nagyon hosszú időn át próbálta Sztálin bűneit nem tudomásul venni. Ezzel nem akarom ezt a két személyt összehasonlítani, mert már csak méretben sem hasonlíthatók össze. Nem csak azért, mert Sztálinnak sokkal több embert állt módjában elpusztítani, hanem mert a két személyiség mérete sem hasonlítható össze. A lényeg tehát, nem ez, hanem az, hogy idő múlva lehetetlenné válik Kádár idealizálása. Emlékszem rá, hogy egyik vezető reformértelmiségünk - tapintatból nem mondom ki a nevét, ismert, kiváló ember -, 15 évvel ezelőtt azt mondta nekem egy kiránduláson, hogy: Kádár történelmi személye csak Deák Ferencéhez mérhető. Amire akkor azt válaszoltam, hogy: no-no, Deák Ferenc azért nem végezte el Haynau és Bach munkáját is, nem beszélve arról, hogy a kiegyezés feladatát is sokkal magasabb szinten oldotta meg. Akkor ez az ember rám nézett, és lehetett látni, hogy javíthatatlannak tart. Pedig ő is nyilvánvalóan tudta azokat a hazugságokat és szörnyűségeket, amelyeket most Tamás István cikke távolról, vagy csak éppen hozzávetőlegesen érint. Tudta, de elnyelte. Biztos vagyok benne, hogy mind a mai napig nagyon sokan vannak, akik ezekről a dolgokról egyszerűen nem akarnak tudomást venni. Ezért nagyon fontos ez a cikk - és a további vita is, ami ehhez fog kapcsolódni. Eörsi István író a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagja beszélt Budapestről. +++
1989. február 4., szombat
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|