Rendszerváltás és az MTI

	Tamás Gáspár Miklós-interjú
(Kasza László) München, 1989. február 12. (SZER, Gondolatforgató) - Ha az ember csak a hivatalos sajtó, rádió, tévé útján, értesül a magyarországi eseményekről, hajlamos egyfajta optimizmusra: rendeződik előbb-utóbb a helyzet, hiszen ezt is, azt is meg lehet már írni, meg lehet már mondani. Ezzel szemben áll személyes beszélgetéseink tanulsága: az otthon élő ismerősök elismerik ugyan fenntartás nélkül, és fontosnak tartják ezeket az eseményeket, ezeket a változásokat - de optimizmusnak a jövőt illetően sokszor még a nyoma is hiányzik belőlük. Erről a különös ellentmondásról beszélgettünk Tamás Gáspár Miklós filozófussal néhány héttel ezelőtt, amikor féléves londoni tartózkodás után útban volt Budapest felé. Ő akkor inkább a pesszimisták ítéletében hitt, én derülátó voltam. Tamás Gáspár Miklós azóta személyesen győződhetett meg arról, hogy kinek is volt igaza. Azóta Budapesten él. Most arról kérdezem telefonon, hogy milyen szemmel látja ő, a fél év utáni hazatért ember az eseményeket Magyarországon: - Kiderült azóta, hogy azok a kedves barátaim és mások, akik innen hallgatták a nyugati rádiókban elhangzott vélekedéseimet a magyarországi politikai helyzetről, még engem is optimistának tartottak, és optimizmusomat annak tulajdonították, hogy - bár ha figyelmesen követtem az eseményeket - mégsem éltem itt Budapesten egy fél évig, és Londonból nézve szebbnek látszott a menyasszony, mint amilyen. Ezt szinte mindenki így vélte, miután visszaérkeztem. Az első napokban nem értettem csak, de most már egy hónapja itt vagyok, és kezdem érteni hogy a hatalmas fölbolydulás, izgatottság, szüntelen eseményzápor körülményei között is miért nem nevezhető különösebben vidornak és boldognak a politikai közvélemény? Egyrészt világossá válik az, hogy a sajtónak ez a fölszabadulása része egy bomlási folyamatnak - a párt teljhatalma és egyeduralma bomlási folyamatának - amellyel együtt jár a teljes eddigi magyar államrendszer megingása és elbizonytalanodása. Az, hogy a sajtó megszűnt a sajtóirányításnak engedelmeskedni - mert tulajdonképpen erről van szó. Az előírások - kezdetben legalábbis - még érvényben voltak, és az újságírók egyszerűen fütyültek rájuk. Ez a sajtólázadás párhuzamos azzal, amit úgy lehet nevezni, "hogy Magyarország hovatovább kormányozhatatlanná válik. Itt a diktatúrának és az anarchiának egy egészen sajátos - és sok tekintetben félelmetes - együttéléséről van szó. Magyarországot ebben a pillanatban nem kormányozzák. Az ország tehetetlenül sodródik a válság különféle sziklái és örvényei között, és a pártvezetés befelé tekint, jövendő sorsa miatt aggódik, és pusztán a saját átmentésére tud koncentrálni, és a nyilvánosság - amely eddig az államhoz tartozott, az államnak egy része volt - az a bomlás tüneteit mutatja. Tehát az emberek számára bármilyen örvendetes az információ szabadságnak a hihetetlen kitágulása, a majdnem a sajtószabadsággal egyértelmű viszonyok kialakulása, ez egyébként - meg kell mondanom, hogy magyar nemzet politikai érettségére mutat, hogy ezt nem a fölszabadulás, hanem a bomlás tünetének tartják - és addig, ameddig a politikai szabadság összes föltételei nem jöttek létre, és ameddig az emberek életében valódi változás nem következett be, az, hogy a sajtó tudósít ennek a változásnak a meg nem történtéről -, ez az embereket nem vigasztalja. Mindenki örül annak, hogy jobban lehet tájékozódni, mindenki örül annak, hogy az a hazugság, amely eddig uralkodott és amely hazugság úgy tüntette föl, mintha Magyarországon nem volna más politikai erő, mint a kommunista párt - ez a hazugság megszűnt. Jelen vagyunk a már nem is első nyilvánosságnak nevezett, hivatalos, államilag kiadott és engedélyezett sajtóban, sőt a televízióban is meg- megjelennek ellenzéki arcok - olyan emberek arca, akik pár hónappal ezelőtt tulajdonképpen még a politikai rendőrség szigorú felügyelete alatt álltak és az emberek féltek velük szóba állni, nehogy maguk is veszélybe kerüljenek. Ezek jelentékeny változások, de azt hiszem, hogy egyet kell értenem azokkal a nem nagyon informált, nem nagyon aktív, nem nagyon elkötelezett honpolgárokkal itt Magyarországon, akik némi kétkedő fejcsóválással követik ezt az egész fölfordulást. - Milyen okokra tudod visszavezetni a fejcsóválásokat? Miben nem hisznek, miben gondolják azt, hogy valahol, valaki hamis kártyákkal játszik? - Egyrészt persze igazad van, amikor fölteszed ezt kérdést, mert hiszen az emberekben él a gyanakvás. Ez a gyanakvás mindig is élt, tehát ez nem annyira új elem, persze egy diktatúrában, ahol pénz, paripa és fegyver csak a párt tulajdonában található meg, nyilvánvaló, hogy az emberek tartanak a manipulációtól, és a manipuláció van is. Azt hiszem, hogy nyugodtan kimondhatjuk, hogy az olyanfajta kezdeményezések, mint ez a Reform nevű demokratikus hírmagazinnak álcázott bulvárlap - amelyet egyébként nagyon profi módon és tehetségesen szerkesztenek, ez kétségkívül egy független lap mezébe öltözött pártorgánum - ennek a legutóbbi botránya erről a nevetséges közvéleménykutatásról igazolta azokat, akik manipulációkra, összeesküvésekre és egyebekre gyanakszanak. - Ugyanakkor, hogy a Reform mellett mondjam, nem új jelenség az, hogy bizony most feltárták ezt a nevetséges manipulációt. - Természetesen ez nagyon ígéretes, és az hogy ez a manipuláció fölszínre került, az nyilvánvaló, hogy elsősorban a Nyilvánosság Klub bátorságának és forgalmának a következménye, és az, hogy erről részletesen tudósít a sajtó, az egy kicsit örvendetes jelenség. De maga amit föltárt, az kétségtelenül az embert egy bizonyos fokig gyanakvásra készteti. De éji nem ezt tartom a dolog lényegének, noha ezeket a dolgokat sem lehet kizárni. Ami itt lényeges, az az, hogy a sajtó és általában a tömegkommunikáció megnövekedett mozgástere, az két dolgot jelent az olvasó, rádióhallgató, tévénézők számára: Egy: azt, hogy oly mennyiségű bajt tártak föl a nekiszabadult sajtóorgánumok, mint soha annak előtte, de persze sokkal több a rossz hír , mint annak előtte, ez egy olyan jelenség, amelyet a Szovjetunióban is lehetett tapasztalni, és mint a népmesében a rossz hír hozójának szokták néha levágni a fejét, nem azét, aki a rossz hírt okozta. Kettő: ami - visszautalva arra, amit a bevezetőben mondtam - a sajtónak ez a nekiszabadult néha öncélú bátorsága és leleplező kedve nagyon kevés párhuzamot lelhet a voltaképpeni társadalmi folyamatokban. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Magyarországon munkahelyeken, szervezetekben, intézményekben ugyanaz - a felsőbbségi állam logikájára jellemző - szolgalelkűség és hierarchikus viszony uralkodik, mint annak előtte, tehát ellentmondás van a beszéd szabadsága és a cselekvésre való további képtelenség között. Van még egy dolog: az, hogy a politikai pezsgés, amely rendkívül fontos, nagyarányú és letagadhatatlan, elég nagy mértékben korlátozódik Budapestre és néhány nagyvárosra. Tehát az ország lakosságának nagy többsége számára ennek a pezsgésnek a színterei - néhány kivételtől eltekintve - láthatatlanok. Nekem nemrég alkalmam volt egy kelet-magyarországi nagyközségben az egyik ellenzéki mozgalom, a Szabad Demokrata Szövetség helyi csoportjának megalakulásában részt vennem. Nagyon is mellbevágott: ahogy vonattal és kocsival átvágott az ember az Alföldön, megérkezett a közép-európai Budapestről az igazi Kelet-Európába, ahol sár van, ahol félelem van, ahol sötét van, ahol továbbra is a helyi intelligenciának még egy kocsmája sincs, ahol összegyűlhet, ahol a politizálás talán egyetlen lehetőség az emberi élet, a társas élet, a normális érintkezési formáknak egyáltalán a fölvételére. Tehát a távolság a fővárosi pezsgés és a sajtó izgékonysága, valamint az emberek valódi életviszonyai között igen tetemes. Ez nem hangolja az embereket jókedvre - nem is beszélve arról a teljesen magától értetődő, evidens dologról, amit a gazdasági válság és a megélhetési viszonyok nehezedése okoz. Ez senkit nem tesz jókedvűvé, annál inkább sem, mivelhogy ma már a közgazdászok elemzéseiből, szakértők véleményéből azt is tudjuk, hogy a legutóbbi áremelés talán egy olyan áldozat, amelyet nem is kellett volna elfogadnunk. Ennek a gazdasági haszna kérdéses, és továbbra is az állam hajójának irányvesztettségét, horgonynélküliségét és kormányozatlanságát mutatja - ami az emberekéit természetesen aggodalommal, félelemmel, bizonytalansággal tölti el. Még egy további okot a rosszkedvre: ez már közvetlenül az új ellenzéki mozgalmakhoz kapcsolódik. Nehéz látniuk a politizáló, politika iránt érdeklődő, most bekapcsolódó állampolgároknak azt, hogy tulajdonképpen merre is tartanak az új ellenzéki mozgalmak. Az a bibói szellemű önkorlátozás, amelyet minden ellenzéki mozgalom elvállalt - növekvő számú kivételekkel ugyan, de még mindig elég jellemzően - az nem teszi lehetővé bizonyos kérdésekben az őszinte beszédet. Olyan nyilatkozatokra gondolok, mint amikor az egyik csoport kijelenti, hogy se nem ellenzék, se nem kormánypárt; a másik csoport ugyan egyértelmű ellenzéki gesztusokat tesz, de fenntart bizonyos szocialisztikus elemeket ennek ideológiájában - amelyek nagyon nehezen értelmezhetőek a jelenlegi ideológiai zűrzavarban. A harmadik ugyan nyíltan ellenzéki pártnak titulálja magát, de olyan baráti gesztusokat tesz az államhatalom felé, amit kevésbé radikálisnak tűnő csoportok sem tesznek meg. Tehát tájékozódni rendkívül nehéz ezek között a mozgalmak között. Ezen kívül az új mozgalmak vezetői még nem ismertek a közvélemény előtt, ha bármennyire el-el szórt nyilatkozataik megjelennek is itt-ott a lapokban. Kis Jánosnak a Valóságban megjelent interjúja kivételével az ellenzéki mozgalom vezetőinek portréja nem áll a közvélemény rendelkezésére - márpedig a személyek ismerete alapvető abban, hogy az ember tájékozódjék a politikában. Ez Nyugaton is így van, és itt is így kellene lennie. - A politikai pártok, irányzatok szerepéről, együttműködéséről még majd kérdezni szeretnélek - de előtte hadd idézzem egy ismerősömet, aki a közelmúltban járt itt, és ezt az országos rossz hangulatot, amelyet most te is igazoltál, ezt a borúlátást, egy mondatra sűrítette le. Azt mondta, hogy duma van, tettek nincsenek. Vagyis a régi tétel: hogy van egyfajta verbálreformizmus, amelyeknél azonban hiányzik a cselekedetek fedezete. - Ebben van igazság, és a reformretorika inflációja félelmetes mértékű, még a forint inflációjától is rosszabb. A kormányzat - azt hiszem - megint elmulasztotta a történelmi pillanatot: lett volna még tavaly egy radikális gazdasági reformnak népi támogatása, de annyit beszéltek közben a reformról, hogy mire az új ellenzéki mozgalmak színreléptek, a párt félénk reform-kezdeményezései - amelyek pont olyan felemásak, mint eddig voltak - egész egyszerűen elvesztették azt az érdeklődést, amely egy ilyen fordulathoz szükséges volna. Az emberek belefáradtak a párt átláthatatlan taktikázásaiba, és a reform végrehajtását immár nem a jelenlegi berendezkedéstől, hanem egy következő berendezkedéstől várják. Ezért van az, hogy a jelenlegi politikai vitákban a gazdasági kérdések megdöbbentően csekély szerepet játszanak, ugyanis lényegében mindenki erre gondol, talán még Grósz Károly is erre gondol, - bár nem ismerem elméjének belső berendezését - hogy a gazdasági reformot már egy újfajta fölépítésű magyar államhatalom fogja életbe léptetni, és addig a részletek már a kutyát sem érdeklik. (folyt.) 1989. február 12., vasárnap
Vissza » Folytatásokkal »