|
|
|
|
|
|
|
|
Recski túlélő találkozó (SZER, Világhíradó)
Miközben a Duna
pesti oldalán a párt Központi Bizottsága zárt ülésen 1956-ról
vitatkozott, a másik, a budai oldalon az 50-es évek elején
létesített recski kényszermunkatábor túlélői találkoztak. Az ítélet
nélkül koncentrációs táborba zárt rabokat - néhány kommunista
társukat kivéve - azóta sem rehabilitálták. Anyagi, erkölcsi
kártérítést nem kaptak, és a rabszolga munkával eltöltött időt nem
számítják a nyugdíj-évekbe, és eltulajdonított értéktárgyaikról
senki sem akar tudni semmit. Az 1953-ban szabadult rabok 55-56-ban
már majdnem eljutottak a jóvátételhez, Kádár János azonban újabb 32
évre eltemette Recsk emlékét, feltehetőleg arra hivatkozva, hogy az
egykori rabok kényszermunkások, gúzsba kötöttek, megkínzottak
rehabilitálása kellemetlen emlékeket válthat ki a volt őrzőkben,
ávosokban, verőlegényekben, a netán időközben magasra emelkedett
belügyi tisztekben.
|
|
|
|
|
|
|
- Vélemények Kádárról - 3. folyt.
|
Az jut eszembe, amit megcsinálhattunk volna, amit meg kellett volna csinálnunk, s amit nem csináltunk meg, mert nem volt módunk rá, az eltékozolt évtizedekre, az elvesztegett életünkre gondolok. Nem vigasztal, hogy utolérte a múltja, hogy fény derült árulásaira és hitszegésére, hogy a büntetéstől való félelem őrületében töltötte utolsó éveit, hogy megérte Nagy Imre és a többi kivégzett temetését. Nem vigasztal, mert ez nem teszi jóvá az elszenvedett veszteségeket. - Felolvassuk Solt Ottilia szociológus véleményét: - Ritkán érhettük meg, a kommunista világbirodalom alattvalói, hogy kommunista vezéreink politikai bukása megelőzte biológiai halálukat. Most egy ilyen ritka pillanat tanúi lehetünk. Kádár János legalább négyszer halt meg az elmúlt, valamivel több mint két évben, hiszen az első, kicsi halála talán akkor következett be, amikor a társadalmi szerződésben a beszélő csoport beírta, hogy Kádárnak mennie kell és erre a kijelentésre nem dőlt össze a világ. A második halála annál az értekezletkor következett be, amikor menesztették főtitkári funkciójából. A harmadik halála az elnöki tisztségből való felmentésekor, negyedik halála pedig Nagy Imre újratemetésének napján. Ez a végső halál, ez talán már az ötödik halál. Mit tagadjam, én nem siratom ezt az öregembert, bár méltatlan, hogy bizonyos elégtételt érezzünk, amiért eltávozott közülünk. Remélem, hogy hamar a hátunk mögött tudjuk történelmünknek azt a korszakát, amit az ő neve fémjelzett, és amin nem volt semmi, de semmi szeretni való. Attól félek, hogy méltatlansága ellenére még generációkon keresztül érezzük a kezenyomát a társadalmunkon, és attól is félek, hogy körülöttünk még a szomszéd országokban számos hozzá hasonló öregember ragaszkodik görcsösen a hatalomhoz és okozhat mérhetetlen károkat a társadalmának és az egész térségnek. (folyt.)
1989. július 6., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|