Miközben a Duna pesti oldalán a párt Központi Bizottsága zárt ülésen 1956-ról vitatkozott, a másik, a budai oldalon az 50-es évek elején létesített recski kényszermunkatábor túlélői találkoztak. Az ítélet nélkül koncentrációs táborba zárt rabokat - néhány kommunista társukat kivéve - azóta sem rehabilitálták. Anyagi, erkölcsi kártérítést nem kaptak, és a rabszolga munkával eltöltött időt nem számítják a nyugdíj-évekbe, és eltulajdonított értéktárgyaikról senki sem akar tudni semmit. Az 1953-ban szabadult rabok 55-56-ban már majdnem eljutottak a jóvátételhez, Kádár János azonban újabb 32 évre eltemette Recsk emlékét, feltehetőleg arra hivatkozva, hogy az egykori rabok kényszermunkások, gúzsba kötöttek, megkínzottak rehabilitálása kellemetlen emlékeket válthat ki a volt őrzőkben, ávosokban, verőlegényekben, a netán időközben magasra emelkedett belügyi tisztekben.