|
|
|
|
|
|
|
|
Recski túlélő találkozó (SZER, Világhíradó)
Miközben a Duna
pesti oldalán a párt Központi Bizottsága zárt ülésen 1956-ról
vitatkozott, a másik, a budai oldalon az 50-es évek elején
létesített recski kényszermunkatábor túlélői találkoztak. Az ítélet
nélkül koncentrációs táborba zárt rabokat - néhány kommunista
társukat kivéve - azóta sem rehabilitálták. Anyagi, erkölcsi
kártérítést nem kaptak, és a rabszolga munkával eltöltött időt nem
számítják a nyugdíj-évekbe, és eltulajdonított értéktárgyaikról
senki sem akar tudni semmit. Az 1953-ban szabadult rabok 55-56-ban
már majdnem eljutottak a jóvátételhez, Kádár János azonban újabb 32
évre eltemette Recsk emlékét, feltehetőleg arra hivatkozva, hogy az
egykori rabok kényszermunkások, gúzsba kötöttek, megkínzottak
rehabilitálása kellemetlen emlékeket válthat ki a volt őrzőkben,
ávosokban, verőlegényekben, a netán időközben magasra emelkedett
belügyi tisztekben.
|
|
|
|
|
|
|
- Vélemények Kádárról - 4. folyt.
|
- Kádár János halálának politikai jelentősége már nincsen. Nem mozdítja elő és nem hátráltatja azt a folyamatot, amelynek során a nemzet számot ad magának e hosszú ideig regnáló politikus történelmi szerepéről. Kádár múltjának egy része ma már tisztán áll a közvélemény előtt. Nyilvánvaló, hogy 1956-ban hazaárulást követett el, amikor nevét adta ahhoz, hogy idegen csapatok leverjék a forradalmat és megdöntsék a nép által elismert kormányt. Nyilvánvaló, hogy ígéreteit megszegve, nevét adta az újabbkori magyar történelem legvéresebb, leghosszabban tartó terrorjához. Kevésbé egyértelmű, kevésbé világos Kádár János szerepe az 1961 után kezdődő konszolidációs periódusban. Én is arra gondolok, hogy azért nem volna nehéz erről a korszakról számot adni, mert nem könnyű az elnyomó, a véreskezű Kádár alakját összeegyeztetni a paternalista, az atyáskodó Kádár alakjával. Ezt még csak meg lehetne oldani, ami igazán nehézséget okoz, az az, hogy megértsük, hogyan voltak kijelölve a konszolidációs politika korlátjai már az első pillanatban, már a november 4-ikei invázióban és az arra következő restaurációban. Ez azért okoz nehézségeket, mert nemcsak Kádár politikájának kritikáját kívánja meg, hanem egyben a konszolidációs korszak magyar közvéleményének önkritikáját is, hiszen olyasmiről van itt szó, amivel a magyar közvélemény évtizedeken keresztül nem nézett szembe, nem akart szembe nézni. (folyt.)
1989. július 6., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|