Rendszerváltás és az MTI

	Magánvállalkozások
(Vadász János) München, 1989. március 8. (SZER, Mérlegen) - A gyógyíthatatlanul beteg gazdasági, politikai rendszer egyik jellegzetessége, hogy előbb-utóbb megfojtják, tönkreteszik azokat az ágazatokat, intézményeket, gazdálkodási formákat is, amelyeknek egyébként nagyon jó lehetőségeik lennének a kibontakozásra, és valamennyire is normális közegben sikeresen, jövedelmezően működnének. A pártállam irányította magyar gazdaság is ilyen reménytelen gazdasági környezetet képvisel. Ezt bizonyítja a kisvállalkozások sorsa. Miután az 1980-as évek elején különböző speciális formákban megengedték működésüket, néhány évig felfutó pályán tudtak maradni. Főleg azért, mert reménytelen gazdasági környezetük fogyatékosságainak pótlásából, áthidalásából éltek meg. Míg végül az államhatalom konfiskáló, kizsákmányoló intézkedései kezdték őalóluk is kihúzni a talajt. A magyar viszonyok egyik félelmetes paradoxonja, hogy most, amikor a fűhöz-fához kapkodó államhatalom fennen hirdeti a kis és magánvállalkozások esélyegyenlőségét, és ezáltal megnyíló nagy lehetőségeit, ez a szektor a rohamos sorvadás állapotába kerüli. A kisiparosok sorra adják vissza az iparengedélyt. Tavaly. 35-40 százalékkal csökkent a vállalati, gazdasági munkaközösségek száma. Egynegyedére zuhant vissza a magánmunkaközösségeké. Felére az ipari szolgáltató szakcsoportoké. Az egy éve még virágzó kisszövetkezetek is visszaszorulnak. A vállalkozók szövetségének múlt heti közgyűlésén számoltak be arról, hogy míg két esztendeje hatszázezer vállalkozó tevékenykedett az országban, ma csak négyszázezer a számuk, és a korábbi" hatvanezer főállású kisvállalkozóból csupán hetvenezer maradt meg. Az államhatalom reform-retorikájáról a kisvállalkozók szemlátomást nem vesznek tudomást. Viszont tudomásul kellett venniük az államhatalom intézkedéseit. A forgalmukat tönkretevő ellenértékadót, amely fennállásáig intézményesítette hátrányos, sőt büntető jellegű megkülönböztetésüket, az 50 százalékot is meghaladó vállalkozói adót, amely idén január elsejétől nehezedik rájuk, és sokuk számára kilátástalanná teszi a további erőfeszítést. Továbbá tudomásul kellett venniük, hogy vevőik, rendelőik között mind több állami vállalat küszködik likviditási nehézségekkel, ami számukra azt jelenti, hogy hónapokig kell várniuk egy-egy számla kifizetésére, amit a tőkeszegény kisvállalkozások jó része egyszerűen nem tud elviselni, és természetesen számolniuk kell azzal is, hogy a gazdasági stagnálás és a romló életszínvonal viszonyai között visszaesett a kereslet termékeik, szolgáltatásaik iránt. Vajon lehet-e kedvező fordulatot remélni a társasági törvénytől, amely csak most, az év kezdetétől lépett életbe? Elvégre ez a törvény a vállalkozási formák egész sorát engedélyezi, mi több, engedélyezi, hogy ezekben magánvállalkozók is részt vegyenek, beleértve a kft-t és a részvénytársaságot is, ahol a vállalkozó egyén csak a befektetett pénze erejéig kockáztat. A végleges válasz természetesen még korai. De elgondolkoztató a korlátolt felelősségű társaságok alapításának egy éves tapasztalata. Ezt ugyanis már 1988. januárjától engedélyezték. Jóval a társasági törvény jóváhagyása előtt. A Figyelő című hetilap február 9-iki számának egyik cikke vizsgálta, hogy ezen a téren mi történt eddig. Az egyik tapasztalat az, hogy az átlagos alapító tőke, az úgynevezett törzstőke csupán egymillió forint, azon kft-k esetében, amelyeknél az egyéni vállalkozó partnerek tőkerészesedése az 50 százalékot meghaladja. 40 százalékuknál még az egymilliót sem éri el, és a társasági törvény előírása szerint kft alapításához legalább egymilliós törzstőke szükséges, amiből legalább félmilliót készpénzben kell letenni az asztalra. Továbbá: általános tapasztalat az is, hogy az úgynevezett jogi személyek, tehát állami vállalatok, szövetkezetek, bankok, többnyire csak egymás között hajlandóak kft-t alapítani, és csak nagyon vonakodva magánvállalkozókkal, illetve azok csoportjaival. A Figyelőt idézve, a partnerválasztás a tulajdonosi hovatartozás függvénye. A tőkevegyüléseket nem az üzlet várható jövedelmezősége motiválja. Hasonló magatartást tanúsítanak a bankok is, ami természetesen még jobban beszűkíti a csak szerény tőkével rendelkező magánvállalkozók esélyeit. A probléma tehát röviden így összegezhető. Még az általános hazai tőkeszegénységhez képest is rendkívül kevés a magánvállalkozók saját tőkéje és ráadásul a velük szembeni diszkrimináció átszövi az egész gazdaságot. Ráadásul a velük szembeni diszkrimináció átszövi az egész gazdaságot, az állam politikájától kezdve az állami vállalatok és bankok magatartásáig. Külső segítségre lenne szükségük, a külföldi tőke közreműködésére. Eddig ilyen téren sajnos teljesen egyoldalú helyzetről beszélhetünk. Az évek során az állami szektor kapta kölcsönbe a dollár milliárdokat, de ezekből nem valósultak meg jövedelmező tevékenységek. Ez az egész adósságprobléma lényege. Ezt a gyakorlatot most februárban első ízben próbálta kissé korrigálni a Világbank, amikor újabb 140 millió dolláros kölcsönt szavazott meg piaci orientációjú magyar fejlesztésekre, mert kikötötte, hogy ebből 8 milliót a 60 főnél kevesebbet foglalkoztató kisvállalkozásoknak kell megkapniuk. A kezdeményezés örvendetes, de kevésbé örvendetes, hogy viszonylag nagyon szerény összegről van csupán szó, és még kevésbé, hogy a 8 millió dollárt a beérkező pályázatok elbírálása alapján a Magyar Hitel Bank osztja szét kisvállalkozók között. Egy olyan lényegében az államtól függő pénzintézet, amely más bankokhoz hasonlóan a magánvállalkozóknak eddig sem biztosított esélyegyenlőséget. Végeredményben arra lenne szükség, hogy az esélyek egyelőségét legalább a nyugati vállalkozói és banktőke tegye lehetővé, vállalkozásra kész magyar állampolgárok, illetve azok csoportjai számára. Figyelembe véve a kezdeti adottságot, a magánvállalkozók tőkeszegénységét, de egyébként alávetvén őket, illetve pályázataikat is ugyanazon bankszerű szempontoknak, jövedelmezőségi és megtérülési követelményeknek, amelyek - mondjuk - magyar állami vállalatok pályázatainak elbírálásánál mérvadóak. Az effajta tőkebefektetés, illetve kölcsönelosztás természetesen aprólékos, bonyodalmas művelet. Hiszen néhány tucat nagyvállalat ajánlatai helyett kisvállalkozók százainak, ezreinek pályázatait kell ellenőrizni, elbírálni és érdemük szerint dönteni róluk. Vagyis az elbírálás feladata rendkívül munkaigényes az egyes odaítélt összegek nagyságához képest. Másrészt viszont a külföldi vállalkozók és bankok így biztosíthatnák, hogy egy valóban dinamikus nyereségben motivált és piacorientált szektorba fektetik be tőkéjüket. Ezenkívül a különböző befektetések hatalmas száma lehetne a biztosíték arra, hogy megoszoljék az így eszközölt teljes tőkebefektetés kockázata. Ez a megoldás természetesen csak akkor lehetne sikeres, ha a külföldi tőke nem a pártállamot, illetve a pártállam bank intézményeit bízná meg ezzel a feladattal, hanem saját rezsiben, vagyis Magyarországon alapított saját bankjain keresztül bonyolítaná le a magyar kisvállalkozói szektor finanszírozását. Az eddigi magyarországi tapasztalatok egyértelműen igazolják, hogy ez a feltétel miért lényeges. +++ 1989. március 8., szerda
Vissza » A hírhez kapcsolódik »