|
|
 |
|
 |
Vörös Dani
|
München, 1989. február 3. (SZER, Világhíradó) - Az emberi
természetnek a szabadság és a demokrácia a természetes létformája.
Ezért lettek végül is demokraták az 1968-as diáklázadások egykori
balos vezéreiből. Jól szemlélteti ezt a ma már zöld színekben
politizáló Daniel Cohn-Bendit előadásának sikere, a Német
Szövetségi Köztársaság Budapesti Kultúrközpontjában. Nagy András a
helyszínről küldött tudósítást:
- Az elmúlt napokban ugyancsak furcsán érezhették magukat azok,
akik - híven a marxi alaptanításhoz - a nyugati demokráciák
közintézményeiben nem hajlandók mást látni, mint a finánctőke
fedőszerveit.
A Német Szövetségi Köztársaság Budapesti Kultúrközpontja ugyanis
három egymást követő estén keresztül épp a kapitalizmus legújabb-
kori sírásóinak, az 1968-as diáklázadások és újbaloldali mozgalmak
hőseinek és csillagainak diadalfórumává változtatta a Vörösmarty
mozit. Kétszer is bemutatták Helga Reidemeister rendezőnőnek az
elhunyt diákvezérről, Rudi Deutschkéről készített filmjét.
Tegnap aztán a fulladásig telezsúfolt moziteremben megjelent a
magát még ma is forradalmárnak és feministának mondó rendezőnő,
hogy megvitassák művét. Erre azonban alig került sor. Mert hát -
hölgytisztelet ide vagy oda - az igazi fővendég mégiscsak egy
vörhenyes hajú, mindig is kicsit testes, farmernadrágos, pulóveres
örökifjú, a legendás diákvezér, az 1968-as lázongó párizsi utcák
díszdoktora: Daniel Cohn-Bendit volt.
A "vörös Dani" azóta "zöld" lett. A kapitalizmus megdöntése helyett
zöldpárti jelöltként arra pályázik, hogy a jó öreg
szociáldemokratákkal koalícióban átvegyék a frankfurti városi
tanács feletti uralmat. Ezt az utat - mint megvallotta -
hatvannyolcas diákénje reformista hitszegésnek, a nagy balos utópia
kiárusításának minősítené. Pedig - folytatta - a demokráciához is
kellenek utópikus energiák, mert a demokrácia nem véges és
lezárható mennyiség, a demokrácia sosem elég, mindig több és több
kell belőle. Ahogyan a környeztet kímélő atomenergia a tekintélyelv
és agresszivitás nélküli társadalom megvalósításához is olyanféle
energiák kellenek, mint amelyek a hatvannyolcas diákokat
megmozgatták. Így hát az életében van bizonyos folytonosság.
A taps már akkor elkezdődött amikor Dani - számot adva gyermekkori
magyar ismereteiről - Puskás, Hidegkúti után a Petőfi-Kört és Nagy
Imrét emlegette. Erősödött a taps amikor kimondta: előtte a
hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulást pártolók nem baloldaliak,
hanem konzervatívok és reakciósok. Végül már orkánerővel verődtek a
tenyerek, amikor európai egységről, hidakról, közös
tapasztalatokról, keleti és nyugati kisemberek, nem pedig
külügyminiszterek kézfogásairól beszélt - hozzátéve, hogy
Magyarországon mintha errefelé mennének a dolgok.
Nem tudhatjuk mi lesz a frankfurti választásokon. Annyi biztos,
hogy Daniel Cohn-Bendit elnyerte a budapesti hölgyek szívét, és a
férfiak rokonszenvét. Még akkor sem szűnt meg a hatása, amikor az
est végén nagy nehezen kiszabadult az ünneplők gyűrűjéből. A
közönség szétáradt a környező kocsmákba és presszókba. Ismeretlenek
közös asztalokhoz ültek, cinkosán egymásra vigyorogtak, tizenéves
diáklányok kapásból letegeztek agg férfiakat és viszont, ha
megtudták: a másik is Dani estjéről érkezett.
Amolyan könnyű, fiatalságvágyó, mediterrán hangulat települt rá az
itteni télies, fontoskodáshoz szokott környékre. Lehet hogy ez nem
ér fel a forradalommal és utópiával, de mégiscsak egyfajta
felszabadulás. A "vörös-zöld" Dani jókor jött -, és jól tette hogy
Budapestre jött. +++
1989. február 3., péntek
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|