|
|
|
|
- A hallgatók észrevételei - 1. folyt.
|
A szövetség külügyminiszterei rendszeresen tanácskoztak, és legfőbb gondjuk az volt, hogy Magyarország, az akkori Magyarország irredenta törekvéseit megakadályozzák. Ennek a történelmi előzménynek a számontartása azért fontos, mert ebből azt is megértjük, hogy ilyen formában a múlt nem ismétlődhet meg. Magam utoljára 1968-ban éreztem a kisantant országainak újbóli egymásra találását, de ennek akkor nem volt csupán magyarellenes éle. Amikor 1968-ban a Kreml Kádár János segítségével berántott bennünket Csehszlovákia megszállásának kalandjába, Jugoszlávia állt ki legerősebben a csehek és szlovákok mellé. Akkoriban véletlenül épp Jugoszlávaiában tartózkodtam, és a népben nagyon erős magyarellenes hangulat is volt, olyannyira, hogy a tengerparton, ahol ugyancsak megszokták az idegeneket, a végén tanácsosabbnak tartottuk, hogy ne beszéljünk magyarul családommal, ha az ottani lakosok közelébe kerültünk. Csak azért, mert magyar voltam, több ízben szóval felelősségre vontak a bevonulás miatt. Románia pedig, annak ellenére, hogy a Varsói Szerződés tagja, kimaradt a csehszlovákiai bevonulásból. Nos ekkor, 1968-ban rövid időre valamiféle érzelmi kisantant jött létre. Amikor pedig egyik nagy írónk, aki azóta elhúnyt, nem éppen diplomatikus nyilatkozatot adott egy nyugatnémet lapnak arról, hogy a határok igen is megváltoztathatók etikai alapon, rögtön egymás után itélte el a kijelentést Belgrád, Prága, Bukarest. Ez is egy tipikus kisantant reflex volt. Tudomásul kell vennünk, nagy a valószínűsége annak, hogyha bárki is megkérdőjelezné mai határainkat, a kisantant, minden írásos megegyezés nélkül is újra felállna ellenünk. De most nem erről van szó. Prágában, Bukarestben és Belgrádban jól tudják, hogy Magyarország a demokratikus reformok felé indult el, és ki-ki másképpen reagál erre. A jugoszláv fővárosban rokonszenveznek a magyar törekvésekkel. (folyt.)
1989. június 26., hétfő
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|