|
|
|
|
Nyugati lapok Magyarországról
|
(Zsille Zoltán) München, 1989. március 31. (SZER, Magyar kérdés) - Nyugati lapok magyar vonatkozású cikkeit tekintjük át, de nem a napi aktualitása jegyében - a felületesség csimborasszóit mindig aznapra vágják össze -, hanem a Magyarországról adott általános képet és annak esetleges remélhető változását igyekszünk összerakni és megfigyelni, ahogy az a sajtóban tükröződik. Ferenczi Zoltán kollégámat - aki elszántan üldözi ebben a tárgyban a nyugati sajtó kocavadászainak baklövéseit,- de ugyanakkor alig akad köztünk nagyobb tisztelője a tisztaszemű kollégák telitalálataink - arra kértem, hogy jellemezze a szabad világ sajtójában létező magyar szocializmus általános képét. - Ez méltatlan dicséret, de hadd emlékeztessek a baloldal egyik nagyon fájdalmas napjára. Még New Yorkban történt, amikor a Jaruzelski-puccs után a szocialista kísérletekkel eladdig oly melegen szimpatizáló és Magyarországon is jól ismert Susanne Sontag odaállt a lengyel Szolidaritás támogatása érdekében rendezett gyűlés résztvevői elé és szinte megkövette az úgynevezett jobboldali sajtót, feltéve a nagy kérdést: kinek volt hitelesebb információja a valóban létező szocializmusról? Akik a mi lapjainkat olvasták - kérdezte Sontag - vagy akik az általunk szennylapoknak nevezett sajtót? És akkor felsorolt néhány népszerű újságot, mint például a világon összesen mintegy 60 millió példányban megjelenő Reader,s Digest-et. Igen, a Reader,s Digest-et. A szentségtörésre döbbent csend lett a teremben, és akkor, hogy Sontag még több sót szórjon a feltépett sebekre, odavágta: a kommunizmus a fasizmus baloldali válfaja. - Ezt azért mondtam el, mert arra kértél, hogy állítsam össze röviden, hogy mit írt a nyugati sajtó Magyarországról az idén. Én azt hiszem, hogy napilap- szemlénkből és más műsorainkból sem tűnik ki igazán, milyen éles cezúra van a liberális és a konzervatív irányvonalú sajtó - pontosabban szólva újságírók között. Továbbmenve: a konzervatív újságokat és újságírókat védett példányoknak kellene nyilvánítani. Mondok egy példát - az 1972-es elnökválasztás idején emlékezetes közvéleménykutatást tartottak Amerikában újságírók között arról, hogy ők kire szavaznának. Elképesztően magas százalékuk a nagyon liberális McGovernre szavazott akkor, amikor az amerikai nép végül is Nixont választotta meg, aki elsöprő győzelmet aratott. Ha az ember tehát felteszi a kérdést, kinek a véleményét képviseli az amerikai sajtó és főként az elit sajtó, akkor erre nehéz válaszolni, hacsak cinikusan azt nem válaszoljuk: saját magát. A marxisták erre persze azt mondanák, hogy a hatalomét. Csakhogy a vezetést a nép választja, és ha az nem akar megbukni, akkor a nép érzelme s véleménye után kell mennie, aminek a hatalmi reflexióját - ugyebár - a sajtó folyamatosan támadja. És hogy a marxista elemzést még jobban megnehezítsük: hogyan értelmezzük azt, hogy éppen az elsőrangú a Wall Street Journal, tehát pontosan a pénzarisztokrácia lapja, vagyis azoké, akik a leginkább hajszolták a feltétel nélküli enyhülést az 1970-es években, loholtak a feltétel nélkül adott kölcsönökkel és lobbyztak a kormánynál, hogy garantálja a kelet-európai hiteleket - pontosan ez az a lap, amely a legkeményebben és legkövetkezetesebben kommunistaellenes. Hallgatóink bizonyára emlékeznek még a Time magazinnak az oly sokakban ellenérzést kiváltott interjújára Kádárral, ami egyébként a Népszabadságnak annyira tetszett, hogy a Time által feltett 15 kérdés és válasz helyett 16 kérdést és választ fordított le, azaz eggyel többet, mint eredetileg volt. Erre az interjúra válaszolt a Wall Street Journal gyilkos gúnnyal írt vezércikkében, amelynek a címe az angolul alliteráló Budapest butcher volt, azaz Budapest mészárosa, aki persze nem más, mint Kádár. Sajnálom, hogy ilyen hosszan magyarázgatom a sajtóvisszhangokat, de azt hiszem, egyszer a nagyobb, általánosabb képről is beszélni kell, amihez még hozzá kell tenni, - hogy a liberális lapok rendszeresen közlik konzervatív újságírók cikkeit és megfordítva. így azután a New York Timesban a szuperliberális Tom Michels, vagy Antony Lewis, akit egyébként, a legutóbb Amerika Hangja-Budapest rádióhídban az egyik budapesti résztvevő idézett, ott olvashatók William Safire kolumnái, vagy a Washington Postban George Manley, vagy Charles Cloudhammeré. Vagy - hogy hazatérjünk Münchenbe - itt van például Süddeutsche Zeitung, amelyik lap külpolitikai szerkesztője a kiengesztelhetetlenül antizsarnok és így antikommunista Joseph Joffe. És persze ugyanígy a Wall Street Journal szerkesztőségi oldalán még neomarxistáknak is helyet biztosít, e kiveszőfélben lévő törzsképviselőjének, mint mondjuk Alexander Caubergnek (?). A fentiek talán némi magyarázatot adnak arra, hogy például az újságokban író 1968-as generáció - tisztelet a kivételeknek - miért propagálta ezt a levegőre épült Kádár-mítoszt, és miért nem vette észre például azt az iszonyatos feszültséget, amit évente március 15-e megünneplése jelentett, annak ellenére ugyebár, hogy az Intercontinental teraszáról csak a nyakadat kell kinyújtanod, hogy lásd, mi történik a Petőfi szobornál. Ez csak a legutóbbi hónapok fejleménye, hogy az újságírók nem követik azt a korábbi divatot, hogy a Váci utcában indulnak el és oda térnek vissza megállapítva, hogy minden rendben van, farmert visel, discóba jár az ifjúság - vagyis pontosan azt teszik, amit például Santiago de Chilében, Pinochet legkeményebb éveiben tett az ifjúság. A különbség az, hogy egyetlen magát tisztességesnek tartó újságíró sem engedte volna meg magának azt a bűnpártoló frivolitást, hogy santiagói terepszemléjét mondjuk az Avenida Bernardo Higginsen kezdje és ne az emberi jogok megsértésének felemlegetésével. Most pedig hadd érzékeltessem az imént mondottakat egy 1979-ben megjelent cikkel, s azon azt, hogy milyen volt a Magyarországról jött tudósítások lényege. Mivel nem az a szándékom, hogy kifigurázzak egy lapot, elégedjünk meg azzal, hogy a cikk egy svájci lapban jelent meg. Most idézzünk két szakaszt: "Helsinki szelleme együttélést jelent, és a magyarok nagyon értik a koegzisztencia csínját-bínját. Egy budapesti példa: a budai Krisztus hegyről indulva az út a Moszkva téren át a Mártírok útján vezet, amely a Szent István körúton folytatódik át a Marx téren, hogy a Lenin körútba torkolljon. - Élni és élni hagyni. Ez a jelmondat, és jól élni - ez meg aztán parancsszámba megy." Hogy a Krisztus hegy mi akar lenni, azt nehéz lenne megállapítani, de ne vesszünk el a zavaró részletekben! "Jól élni, Budapesten elsősorban azt jelenti, hogy jól, kiadósan enni. Nem jogos az országot Hungarynek nevezni, Magyarországon már régóta nem kell senkinek sem éheznie, ha szabad ezzel az angol szójátékkal játszani. Én inkább azt javaslom, hogy Magyarországot a jövőben hívjunk Burmandiának." Vagy itt van ugyancsak egy 1979-es cikk, amelyik egy hamburgi nagy példányszámú hetilapban jelent meg: "Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel - éneklik, nemcsak azért, mert ez a Himnusz, hanem azért is, hogy kérjék a távol eső mindenség nagy urát, hogy továbbra is oly kegyes legyen a magyarokhoz. Mert Magyarország szocialista ország, de nem akármilyen. Következetes, a marxizmus eszméihez hű politikát folytató - olvasható a kormány egyik hivatalos kiadványában, de amit a magyarok a marxizmus eszméjén értenek, az mindenekelőtt azt jelenti: élni és élni hagyni. Hála Istennek és Kádár János pártfőtitkárnak." Emlékszem, hogy amikor kijöttem Nyugatra, Bécsben évekig azzal voltam elfoglalva, hogy elhitessem a nyugati újságírókkal, hogy Magyarországon más is van, mint kádárista. Vagyis tanítgattam nekik az ellenzékiek nevét vagy azt, hogy a gazdasági csoda azt jelenti: csoda, hogy élünk. Egy biztos: a demokratikus mozgalmak megerősödése és ennek híre nem nekik köszönhető - mert abból az enyhülés levegőjében nem fakad és nem sokat vettek észre -, hanem annak az intézményrendszernek, amelyet a Nyugat hajlamos lenne a saját kizárólagos tulajdonának tekinteni: a piacnak, az áruk versenyének és a demokráciának, amely a sajtó területén is erősebb, mint a közhelygyártásra, hurrá- optimizmusra és a tekintélyek előtti hasra esésre betanult egyes újságírók tolla. De most térjünk rá a mai képre! Az idei cikkek - az 1989-es első negyedévi cikkek - már egészen más képet festenek az országról, s ha mondanivalójukat summázni akarnám, annyit talán nagy általánosságban kijelenthetnénk, hogy gazdaságilag borúlátóak, politikailag pedig óvatosan derűlátóak. Az új hangokra, a Magyarországot illető politikai optimizmusra meglehetősen jellemző Karács Imrének az angol Independent számára február 17-én Budapestről küldött tudósítása, amely így kezdődik: "Miután a kommunizmust a hét elején eltemették, a magyarok tegnap a sírján táncoltak, és izgatottan lapozták azt a vádiratot, amely a legkeményebben ítéli el a szovjet rendszert a keleti tömbben valaha is megjelent iratok közül." A vádirat természetesen a párt történelmi bizottságának a Társadalmi Szemlében megjelent jelentése arról, hogy mi is volt 1956. Néhány nappal később, február 21-én két érdekes cikk jelent meg, közülük az egyik Boston Globe-ban: "Magyarországról jött a sugallat, hogy a kommunizmus sem nem robbanással, sem nem nyüszítve, hanem a szavazócédulák hátán múlhat ki", melyhez a cikkíró még hozzáteszi, hogy "a változásokat a gazdasági csőd tette szükségessé". Martos Péter, a Die Presse-ben a magyarországi változásokat felvázolva erre a következtetésre jut: "1989 Magyarországa forradalmian alakul át, és a vezetőség a realitások uszályába került: ha a szükség ellen kapálódzik, akkor utolsó hitelét is eljátssza, ha pedig úszik az árral, akkor elveszíti a hatalmát. Már pedig ez jó az embereknek." Most pedig nézzünk egy-két olyan cikket, amelyek szerzői úgy gondolják, hogy önámítás lenne azt hinni, hogy a demokrácia azonnal, egy csapásra jólétet teremt. A Wall Street Journal február 3-i száma Lőrincze Péternek, a Magyar Kereskedelmi Kamara második emberének cikkét közli, aki így ír: "Talán megbocsátják e cikk szerzőjének, ha hangsúlyozza, hogy a többpártrendszer és a szabad választások önmagukban nem fogják növelni a nemzeti jövedelmet." A London Times február 28-i számában nagyjából egyet is ért ezzel a gondolatmenettel: "A magyarok örömmámorukban azt hiszik, hogy a demokrácia azonnali magánvállalkozást jelent, melynek eredményeként automatikusan ugyanolyan jól élnek majd, mint a szomszédos Ausztria lakói. Holott csupán a most következő kemény változások kezdetéről van szó. Ugyanakkor arra számítok, hogy az ötletes magyarok valamilyen kivitelezhető megoldást dolgoznak ki, míg a bűvészkedő kommunista párt a választásokig továbbra is egymás után húzza ki a nyilakat fényes cilinderéből. Elértük-e már a tökéletes szocializmus csodálatos célját, vagy a helyzet még rosszabb lesz?" - idézi cikkében a Budapestről hozott viccet. Vannak persze, akik nem értenek egyet azzal, hogy a demokrácia ne jelenthetne látványos gazdasági javulást. Sőt vannak, akik egyenes sürgetik a Nyugatot, hogy mindezt tegye lehetővé. A történész Urbán György, a Szabad Európa Rádió volt igazgatója azt írta ugyancsak a London Timesban március 14-én: "A magyaroknak felkínált ajánlatnak nagylelkű, hosszú távú, gazdasági segélycsomagnak kell lennie, de nem a most távozó gazdasági rend megtámogatására, hanem annak biztosítására, hogy Magyarország visszatérését a piachoz ne akadályozzák újabb gazdasági gondok. Magyarország külföldi adóssága lakosságához képest nagy, de nem kezelhetetlen a harmadik világnak adott kölcsönök mércéjével mérve. Vásároljuk meg a kölcsönt és a kommunista apparátus előjogait, ha nincs más mód az átmeneti fájdalmak gyors enyhítésére." Urbánnak a Timesban megjelent cikke előtt egy nappal a Daily Telegraph szerkesztője Max Hastings jelentkezett Budapestről. Az angol konzervatív lap igen részletes cikkében több idézetet találunk, amelyek közül a Tamás Gáspár Miklóstól vettet idézzük: "Az emberek torkig vannak a rendszerrel, de ez nem jelenti azt, hogy az ellenzék eszméi népszerűek. Mégpedig azért, mert kevéssé ismerik őket. Mindnyájan amatőrök vagyunk. Nyilvánvalóan lesz majd egy kiválasztódási folyamat, amelyik megmutatja, hogy kik a valódi politikusok." Hastings cikke, amelyik jó néhány más cikkhez hasonlóan a 301-es parcellánál tett látogatással kezdődik, is fejeződik be: "(...) európai lenne, aki nem reménykedne, hogy a magyarok sikerrel hajtják végre az előttük álló gazdasági és politikai tornamutatványt. Ha igen, akkor a legdrágább emlékművet állítják fel mindazoknak, akik ma a 301-es parcella sírhantjaiban fekszenek." - Ferenczi Zoltán, köszönöm a sajtószemlét. +++
1989. március 31., péntek
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|