|
|
|
|
A dacos Magyarország - 2. folyt.
|
Ezután futunk be a két utolsó fejezetbe, amelyek kereken a könyv egynegyedét teszik ki, és napjainkat - legalábbis annak közvetlen előzményeit tárgyalják. Először is leszögezi: némelyek Nyugaton nem gondolnak az itteni és a kelet-európai uralmak közötti különbségre. Nyugaton a szavazópolgárok akaratából bármelyik kormányon lévő párt elveszítheti a hatalmát. A másik figyelmeztetése, emlékezetből ki nem ejtendő kérdése: Mi történt Magyarországon? - amelyet nemrég Thatcher miniszterelnöknő és Shultz amerikai külügyminiszter dicsért, mint a sikeres politika példaképét Európa keleti felében. A szerző saját logikája alapján halad, amely szerint a történelem nem névtelen, és az 1978 óta gazdasági ügyekért felelős központi bizottsági titkár, politikai bizottsági tag: Havasi Ferenc felelősségét világítja meg - vagy ha úgy tetszik, nagyítja fel. Leírja reform-közgazdászok megbeszélését Havasival. A gazdasági központi bizottsági titkár elismerte az érvek nagy részének helyességét, majd úgy védekezett, hogy engedmények - mármint a dogmatikus szárnynak tett engedmények nélkül - a Központi Bizottságban még annyit sem érhetett volna el, amennyit kivívott az újszerű tervek elfogadásával. A szerző kíméletlenül jegyzi meg: ennek az egykori építőipari munkásnak, későbbi pártfunkcionáriusnak semmiféle magasabb képzése nem volt: csak egy pillantás egy Nyugaton megjelent lexikonba. A szerző jól tudja ezt, hacsak nem tekintjük nagyon okosító iskolának a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága akadémiáját 1958 és 1961 között. Havasi 1975-től 1978-ig miniszterelnök-helyettes volt, és utána majdnem tíz éven át a pártapparátusból a gazdaság legfőbb irányítója, sőt szóba jött, mint a pártfőtitkár utódja, vagy legalábbis jövendő miniszterelnökként. Lendvai Pál kommentálja: egy ilyen vezető miatt érthetőek a gazdaságpolitika hibái. Majd elmondja: Havasi központi bizottsági titkári tisztéből való leváltása után, 1987 júliusa után még egy boldogtalan évet eltöltött budapesti első párttitkárként. Amikor tavaly a pártértekezlet leváltotta, kihagyta a Politikai Bizottságból, sőt a Központi Bizottságból is, a korpulens férfiú az ülésterem első soraiban sírva fakadt. A szerző azonban nemcsak ilyen háttér-információkkal villantja fel a gazdasági bajoknak az átlagpolgárok előtt homályba burkolt kulisszák mögötti titkait. Sokszor hallottunk például a magyar gazdaságot sújtó cserearány-romlásról, és azt is tudjuk mi az. Olcsóbban kell eladnunk saját áruinkat a külpiacon, és drágábban kell vásárolnunk. A Lendvai Pál által közölt adat egy csapásra ad tartalmat a szinte közhelyszerűvé vált magyarázatnak: 1972-ben Magyarország 800 autóbuszt szállított a Szovjetuniónak egy millió tonna nyersolajért, 13 év múlva, 1985-ben már 4000 autóbusszal kellett fizetnie ugyanezen nyersolaj-mennyiségért. Ami pedig a KGST-n belüli igazi kereskedelem kibontakozását illeti - vagyis ha az egyik országnak a másikkal szemben többlete van, azt a harmadik országban levásárolhassa - annak idejére a legutóbbi KGST-csúcsértekezlet szerint a legderűlátóbb számítás alapján még 10-20 évig várni kell - tudósít róla Lendvai Pál. A dollárban való fizetés aránya, amely már most lehetővé tenné a valutaátváltást, csekély a KGST-n belül. Magyarország külkereskedelmi forgalma a keleti tömb országaival 1987-ben 16 milliárd rubelt tett ki. A nyugati valuta-elszámolás ezen belül viszont csupán 600 millió dollárra rúgott. Figyelemre méltó a szerző megállapítása, hogy miért maradt el az iparszerkezeti átalakítás. Nem csak a gazdasági vezető körét hibáztatja, hanem rámutat a mélyebben rejlő ideológiai okokra is. És éppenséggel nem valami dogmatikus marxista gondolkodót idéz, hanem Lukács György 1967 végén tett kijelentését: "Véleményem szerint a legrosszabb szocializmus jobb, mint a legjobb kapitalizmus." Ezt így kommentálja: ez a magatartás természetesen oda vezetett, hogy egy veszteséges magyarországi nagyüzem sorsát a múltban a szocializmuséval azonosították. Lendvai Pálnak Grósz Károlyról alkotott képe nagyjából egyezik a világsajtóéval, vagy mondhatnám fordítva is: a volt miniszterelnökről, a mostani pártfőtitkárról a Nyugaton kialakult véleményhez sokban hozzájárultak a szerző megalapításai. Nagyon tömören így fogalmazhatnám meg ezt: szerinte Grósz nem intellektuel, hanem gyakorlatiasan gondolkodó, nem karizmatikus, de dinamikus egyéniség. Egykoron dogmatikus volt, most azonban reformer, és hajlandó radikális kommunista reformerekkel szövetkezni. A szerző kiemeli a pártfőtitkár határozottságát. Magyarországi ellenzéki és fél-ellenzéki körökben másként ítélhetik meg Grósz Károlyt, a szerző saját megfigyeléseit összegezi. Lendvai Pál - miként könyvében leírja - három órán át beszélgetett magyarul négyszemközt Grósz Károllyal. Ez a benyomás alakult ki: a pártfőtitkár kész arra, hogy nagy változtatásokat hajtson végre az egypártrendszer megmentése és megújítása érdekében, de nem hajlandó eltűrni, hogy az egypártrendszer pillérét aláássák, vagy épp elpusztítsák. +++
1989. január 12., csütörtök
|
Vissza »
Folytatásokkal »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
MTV2 nézői telefonok
Név nélkül): Ez a műsor egy nagy szar. Mindennel foglalkozik csak pont azzal nem, amivel most kellene, ami az egész országot érdekelné. Lehet mandarint venni, bármivel foglalkozni, csak az emberrel nara. Ez egy nagy kalap szar, sőt: kettő. - (Név nélkül): Hülye az adásotok, hülyék vagyyck, hát kinek csináljátok ezt a műsort, ki adja nektek a pénzt? Meg vagytok ti őrölve, hát nem lehet egy kicsit az e embert szórakoztatni? Hát hogy éltek ti, hogy dolgoztok? Rosszak vagytok...
|
|
|
|
890616 – EGY NAP ANATÓMIÁJA
Az 1956-os Intézet új internetes tartalomszolgáltatása Nagy Imre és társai újratemetésének napjáról. Szerkesztette: Rainer M. János és Topits Judit.
|
|
|
|