|
|
 |
|
 |
Kelet-Európa - Amerika
|
(Kéri Tamás)
München, 1989. január 11. (SZER, Világhíradó) - Változnak az idők a
Szovjetunióban. Ezt már jó ideje Amerikában is felismerték, bár
egyesek szerint még nem kellőképpen aknázták ki a kínálkozó
lehetőségeket. Hogy mire célzok, azt Kéri Tamás fordítja le a
konkrétumok nyelvére.
- Amerikának új, merész, és fantáziadúsan kezdeményező kelet-
európai politikára van szüksége. Ennek a politikának a lényege a
szálak elszakíthatatlan hálózatának a létrehozása. Egy olyan
hálózatnak, amelyik gyakorlatilag a Nyugatba integrálná a szovjet
blokknak az országait.
Ez a vezérmotívuma Charlotte Saikovsky cikkének a Christian Science
Monitorban, amely amerikai diplomaták és szakemberek elképzeléseit
- és egyben sürgetéseit - adja vissza, akik szerint a hosszú távú
strukturális politikai változások szükségességének a változatlan
hangoztatása mellett, konkrét gyakorlati lépéseket is kell tenni
annak érdekében, hogy a kelet-európai államok Európa természetes
részévé váljanak.
A Monitor cikke idézi Mark Palmer budapesti amerikai nagykövetet
egyebek közt e konkrét lépésekről is. Például arról az
elképzeléséről, hogy sok ezer fiatal - főleg középiskolás - részére
szervezzenek, illetve bővítsenek csereprogramokat.
Vagy: hogy az Amerika Hangja terjessze ki adásait a rádión túl a
televízióra is a Kelet felé.
Vagy: hogy a nyugati kereskedelmi jelenlétet növelni kell a
térségben, hiszen ez teszi majd lehetővé a valódi piacgazdaságoknak
a kialakulását.
Vagy: hogy erősíteni kell a kapcsolatokat a nyugati politikai
csoportok, meg a kelet-európai demokratikus erők közt.
A nagykövet szánalmasan kevésnek tartja a Kelet-Európába látogató
amerikai kongresszusi bizottságoknak a számát, de sokkal nagyobb
lehetőségeket lát mindenfajta nem kormányjellegű, nem hivatalos
amerikai kapcsolatteremtésre is. Példaként nemcsak a nyugat-
európaiakra, de a japánokra, a dél-koreaiakra, sőt még a
tajvaniakra is hivatkozik.
A Monitor idézte szakértők szerint vannak olyan jelek, amelyek
szerint a Szovjetunió elfogadhatónak találhatna valamiféle mozgást
egy szabadabb és egységesebb Európa felé - már ha a politikai
térkép nem változna. Helmut Sonnenfeld és Kissinger volt
külügyminiszter a Nixon-kormányban úgy véli, hogy a differenciálás,
a kelet-európai országok közötti különbségtétel politikája most, a
hivatalba lépő új washingtoni adminisztrációval, az eddigieknél
jóval aktívabbá válhat, illetve kellene, hogy váljon.
Sonnenfeld e téren - a másoknál gyorsabb előrehaladásért - külön
említi Magyarországot, hogy azután újra felvesse régi elképzelését:
egy de facto semlegesítésnek a lehetőségét, a finn példának a
kiterjesztését. Szerinte szükségtelen a túlzó szégyenlősség meg az
óvatosság, hiszen - mondja - ha a Szovjetunió normális viszonyra
törekszik Európával, akkor nemcsak a katonai konfrontáció
elkerüléséről, de egyben Németország, megosztottságának a fokozott
csökkentéséről is szó kell, legyen, ami a legkevésbé sem azonos
Németországnak az egyesítésével.
Saikovsky egész cikke a lehetőségekre összpontosít, és csak a cikk
vége felé veti fel - elsősorban egy volt varsói amerikai
nagykövetet idézve - a nyilvánvaló korlátokat, sőt még a szovjet
változások visszafordíthatóságának a lehetőségét is.
Az óvatosság keményebb kifejtése azonban szintén a Chirstian
Science Monitornak William Erickson tollából közölt - mondhatnám:
párhuzamos cikkében nyilvánul meg, hiszen ez a cikk a változásoknak
és egyben a válságnak egy újabb évéről szól Kelet-Európában. Egy
olyan korszakról - Walesát idézve -, amelyben a régi formulák többé
már nem érvényesek, amelyben vagy végre lehet hajtani egy higgadt
evolúciót -, vagy szembe kell nézni az ellenőrizhetetlennel: a
revolúcióval.
A másik Monitor-cikk lényege: az ilyen kemény választás
lehetőségében nemcsak a szovjetunióbeli reformkísérletek reakcióját
kell látni, hanem az alapvető ok a kommunizmusnak a tökéletes
kudarca. Milovan Gyilasz szerint Gorbacsov glasznosztyja meg
peresztrojkája csupán még nyilvánvalóbbá tette, hogy a gyötrelmes
belső válsággal többé nem lehet nem szembenézni.
A szovjet modell kimondottan is elismert kudarca viszont Hajek volt
csehszlovák külügyminiszter szerint oda vezet, hogy jócskán megnőtt
az embereknek a bátorsága, a civil kurázsi. Ráadásul
nyilvánvalóbbakká váltak nemcsak a különbségek, de még a reformbeli
eltérések is a Szovjetunió, meg Kelet-Európa közt. Egy másik cseh
ellenzéki szerint például azzal, hogy Gorbacsov demokratizálásról
beszél - a kelet-európaiak pedig demokráciáról.
A másik Monitor-cikket - amely olyan sajátosan egészíti ki az
idézett elsőt - Hartmann volt moszkvai amerikai nagykövet
következtetése zárja le, aki leszögezi: a hidegháború azzal
kezdődött, hogy a Szovjetunió Kelet-Európára erőszakolta uralmát.
Éppen ezért, a mélyen rejlő feszültség a két szuperhatalom közt
csakis akkor érhet majd véget, ha a Szovjetunió újra szabadon
engedi a kelet-európai országokat. A világon valódi béke mindaddig
nem jöhet létre, amíg a Szovjetunió ezt nem csak hogy megérti, de
ebből le is vonja a szükségszerű következtetéseket. +++
1989. január 11., szerda
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|